Értesítö 1948-1955
Szovjetúnióbeli hadifogságának
viszontagságairól számol be Cs.A. budakeszi származású magyar katona a Nyugat-Németországban kiadott "Értesítö" újságok hasábjain. Ezeket a füzeteket a Németországba kiutasított sváb származású magyarok szerkesztették és sorstársaik tájékoztatására szánták (1948-1955).
A honlapomon ugyanettöl a szerzötöl a "Kitörés 1945" valamint "Hadifogságba" (A budai hegyektöl Foksani-ig) címszó alatt már megjelent két folytatásos irás. Ez utóbbi a következö mondatokkal fejezödik be: "...Igy kezdödött az elsö nap a hadifogoly táborban... - - - - - - - - - - - Hetek, hónapok és évek következtek. Teli kinnal, könnyel, testi-lelki gyötrelmekkel. Részesei lehettünk a történelem egyik nagy tragédiájának. A végtelen Oroszország a végtelen szenvedések hazája lett. A Donec medence, a Volga partja, az Ural és Szibéria, a végtelen és sivár hómezök elnyelték Európa fiait. Százezrek, vagy talán milliók indultak el a nagy kálváriára Foksániból. - - - - - - - - - - - Elbeszélésünkben a Budai hegyektöl ilyenformán eljutottunk volna Foksániig. Úgy igyekeztem leirni,
ahogy emlékemben megmaradtak a szomorú napok mozzanatai. Az én sorsomat ecseteltem, de ez egyenlö a százezrek
sorsával.
Cs. A. 1951. november * * * * * * * * * Az alábbiakban közölt "Élet a kolhozban" (szovjet fogolytáborban) folytatása fenti két irásnak.
I. Valamikor a harmincas évek elején, amikor még Oroszországban is propagálni kellett a kolhoz intézményét,
a sajtóban igen sürün emlegettek egy bizonyos aserbeidzsáni (sic) leányzót.-
A sajtó kommentárja szerint: "Úgy az aserbeidzsáni lány életében, miként a szovjet életében is döntö fordulatot jelentett a kolhoz bevezetése". Ugyanakkor máshelyen a hivatalos szovjet sajtó igy irt: "Agitátorainknak fáradhatatlan munkával be kell bizonyítani a kisparaszti tömegeknek, hogy a modern technika gépiberendezéseinek alkalmazása nélkül, úgy a maguk, mint a szovjet létét fenyegetik. Miután a nagy gépeket a kis elaprózott területen alkalmazni nem lehet, a kis gazdaságoknak feltétlenül szövetkezni kell" Felsöbb akaratból igy született meg az orosz kolhoz.
II. Rákosi az 1947-es képviselöválasztások elött egyik beszédében szószerint a következöket mondta: "A reakció a magyar népet a kolhoz meséjével ijesztgeti." Igen, úgy ahogy liertam: "A kolhoz meséjével ijesztgeti".
"Jóvátehetetlen és döntö hibája volt az 1919-es proletárdiktatúrának, hogy a nagybirtokot államosította és nem osztotta fel a földnélküli és kisparaszti tömegeknek. A földosztással ezeket a tömegeket döntöen maga mellé tudta volna állítani" - mondotta a magyar kommunista párt fötitkára más alkalommal. Ebbe a hibába most azután már nem estek, mert az 1945-ös "földreform" radikális munka volt. Jelszó volt, minél több embernek adni valamit, minél több hívet szerezni. Márpedig minél több embernek adni valamit csak úgy lehet, ha mindegyik keveset kap. Két legyet egy csapásra. Jól tudták: a gazdaságilag meg nem alapozott "új-gazdák" csak rövid ideig képesek a késöbbi nyomásnak ellentállni. Az 1947-es választások után egy évvel, az elmúlt év nyarán a kommunista párt vezetöje már a következöket mondja: "...ha fel akarjuk emelni mezögazdaságunk szinvonalát, ehhez ugyanúgy, mint az iparban, a nagyüzemi termelési eszközök böséges alkalmazása szükséges. Csak a nagyüzemi gazdálkodás adhat a falunak "jólétet és kutúrát". Az elmondottakból kitünik, ami még 1947-ben látszólag ellentondásnak tünt fel, az csak taktikai lépésnek bizonyult. Elöbb a tömegek egy részét megnyerni és utána végrehajtani a tervezett intézkedéseket. Fokozatosan, lassubb tempóban hajtják ma végre ugyanazt, ami 1919-ben egyetlen intézkedéssel akartak megvalósítani. Ma aztán ott tartunk..."a kilenc öslakóval együtt még tizennyolc újgazda is belépett önként a kolhozba. Minden jószáguk, mezögazdasági felszerelésük már ott is van. Ök minden reggel a kolhozba vonulnak dolgozni, ebédet visz nekik családjuk. Fizetést nem kapnak, csak munkapontot az elvégzett munka után és a pontok alapján majd minden összel a nyereséget szétosztják" - mondja a levél. Igy lett nálunk is bevezetve a kolhoz. - - - - Saját tapasztalatom alapján mondhatom, az aserbeidzsáni leányzó legendája igen szépen hangozhatik papiron; én a gyakorlati életben másképen láttam a kolhozban verejtékezö orosz leányok sorsát. III. Most pedig kedves olvasóm elviszlek magammal messze-messze Oroszországba. De hála Istennek csak gondolatban. Egy igazi kolhozba, ahol én éltem hosszabb idön át. Nem azt irom le amit hallottam, csak amit magam is láttam és tapasztaltam. "Oroszország egyik tejipari központja" - mondja a szovjet és most már bizonyára a magyar földrajzkönyv is. Arra a vidékre, amerre engem fogságom egy részére a sors dobott. Leningardtól keletre vagy 400 kilométerre feküdt táborunk, ahonnan különbözö munkahelyekre és kolhozokba jártunk dolgozni.
Utat építünk. Nagy mennyiségü földet kell ezen a helyen az épülö utra hordani. Egy széles nagy mélyedésen megy át az új út. Mindenütt a világon ebben a helyzetben hidat készítenének, mi a hatalmas nagy lyukat földdel töltjük ki. Ötszáz hadifogolynak fél évi elfoglaltsága, 50 ember egy hónap alatt elészítette volna a hidat. Tipikusan orosz jelenség s ez a szervezetlenség, ez a gazdaságtalan gazdálkodás jellemzi az egész helyzetet. Node térjünk rá a kolhozra. Az épülö út ugyanis egy nagy kolhoz területén vezet keresztül. Méterekre csak a gazdasági épületektöl. Maga a kolhoz különben egy egész kicsiny falu. Vegyük hát sorba ezeket a gazdasági épületeket. Az istálló meröleges a mi utunkra, széles nagy zsindelytetös épület. A tetö egyes helyeken kisebb- nagyobb bádoglemezekkel kifoltozva. Olyan nagy az épület, hogy ötszázan elférünk benne, mert a sürü esö elöl mindig ide menekülünk. A fal mentén kétoldalt széles fa-jászol. A közepén végig vastag fatartószolopok s mindenütt fapadló. Érdekes, hogy tehenet az istállóban még soha nem láttunk. Az állatok mindig a mezön vannak, korán reggel kihajtják a legelöre s csak este jönnek be. A napokig tartó zuhogó esöben is kint van a jószág, mert egy kosárra való széna, vagy abrak most nyáron a kolhoz területén nincsen. Az elképzelhetö legnagyobb piszok s szenny végig a padlón, az alomszalma ugyanis a tejipari központban ismeretlen fogalom. A tartószlopok s elöl a jászol is újjnyi vastagon bemocskolva tehéntrágyával, ebböl még a mennyezetre is jutott böven. Két leány takartítja mindennap az istállót a legprimitivebb eszközökkel. Reggeltöl késö estig keményen kell nekik dolgozni. Óriásit teljesítenek. Nem árulják el, hogy ök hány pontot kapnak a napi munkájukért, dacára, hogy az egyik közülük igen beszédes. Neki is döntö fordulatot jelentett az életben a kolhoz bevezetése: apja pópa volt. "Mind betegek a tehenek, ezért nagyon sok a munkánk" - panaszkodik a szökehajú tömzsi lány. A látottak alapján igazat is adunk néki. Az istálló egyik végén egy különös kis helyiség van. Mindjárt ahogy belépünk az ajtó mellett kézmosára szolgáló csapos viztartály áll teljesen kiszakított fenékkel. Mellette a falon egy kis, valaha üvegajtajú szekrényke féloldalt lóg, mert a két tartó gyürü közül az egyik leszakadt. Egy pár piszok és porlepte üres tégely és üveg egymás hegyén-hátán az alsó sarkában. Egy nagy kétrészes szekrény, amelynek felsö része üvegezve van, foglalja el az egyik oldalt teljesen. A fesörészben van a talán még soha nem használt nagy rozsdás irrigátor. Lyukacsos, összetöredezett piros gumicsövel. A szekrény tetejét a mennyezettel sürü vastag pókháló köti össze, ez a tehenek orvosi "rendelöje". Bizonyára rendelet van erre, mert végeredményben rendnek kell lenni. Hálásan gondolunk a rendelet alkotóira, mert olyan jókat tudunk ezen a "rendelön" kacagni.
IV. A lovak külön istállóban vannak. Ez jóval kisebb mint a másik. 25-30 lova lehet a kolhoznak. Csupa apró kis szívós jószág. Hideget, szomjúságot, éhséget jól biró állatok. A mi fogalmaink szerint abrakolás itt nincsen. Bár a kolhoznak jó nagy zabterülete van, de ebböl a lovak csak a szalmát kapják. A vetömagon kivül a zabot mind beszolgáltatják. Nyáron a lovak egész éjszaka a legelön vannak s nappal dolgoznak. Télen zabszalma s egész kevés széna az eledelük.
Az óriási tehéncsorda tejét 6-8 nagy tejes kannát egy tizenöt év körüli fiú viszi reggelente a városba. Mindennap találkozunk vele. A ló, a kocsi és kocsisa igy együttesen az igazi nyomor legtökéletesebb kifejezöi. Egész ritka eset, amikor a sápadtképü tejes fiú két nap egymásután ugyanazzal a lóval viszi a tejet. Mindennap más ló van befogva. Igy vannak a többi kocsisok is, kik zömmel lányok. "Közös lónak túrós a háta" közmondás alkotója bizonyára ezt az istállót látta prófétai szemeivel. Egy nagyobb és egy kisebb deszka-falu pajta a széna és két nagy verem a burgonya részére képezik még a kolhoz gazdasági épületeit. Az egyik burgonya verem elválasztott részében káposztát és sárgarépát raktároznak. Mindig kedves jelenet nékünk, amikor az ott dolgozó asszonyokat a kövér raktárosnö kijövetelkor megmotozza. Annyira lelkiismeretesen végzi ezt a munkáját, hogy a ruha alá is nyul. Itt van aztán még a nekem oly kedves kovácsmühely, ahol olyan sokszor tartózkodom. Az öreg kovács még a múlt háborúban német fogságban volt és igy megértjük egymást. Igaz, derék, jó ember, csupa szív az öreg. Sokat mesél nekem, hogy milyen formán alakult itt "önkéntes alapon" a kolhoz. Ez maga egy külön regény. - A régi tagok, akik itt alapították a kolhozt, akik földjükkel beléptek, már mind át vannak helyezve más
vidékre. Közülük én vagyok már csak az egyedüli, aki itt vagyok. Ide gyere az ablakhoz, innét látod az új
útkanyarnál a nagy káposzta táblát, ott volt az én földem, amelynek egy részét ti odahordjátok az útra. Mintha
a szívemben turkálnátok, annyira fáj nekem amikor viszitek azon az átkozott saroglyán a földet. Haragszom is
érte a hadifoglyokra, pedig ök nem okai semminek. Most már nem bánom, ha engem is elhelyeznek.
Soha nem fogad el a sült krumpliból tölem, pedig tudom, hogy sokszor éhes, csak a dohányom az mindig jól esik neki, barátságunknak ez az alapja. Nem messze a mühelytöl a kis falut kettészelö út mentén áll egy nagy fakereszt. A kereszt egyik szára le van vágva s igy torzalakjában úgy néz ki mint egy bitófa. A meglevö fél keresztfán egy vastag dróton méter hosszúságú sindarab lóg. Minden reggel, délben, este a kolhozvezetö felesége egy nagy kalapáccsal megszólaltatja a tompahangú sindrabot. A munka kezdetét, végét és az egyórás ebédszünetet jelzi vele. A munka kezdetét jelzö kolompolásnak mindig megvan a maga kisérö zenéje is. A "nacsalnikok" - munkavezetök - nagy lármával és rikácsolással tudják csak összeterelni embereiket, akik bizony elég lomha és kényelmes járással közelitik meg munkahelyüket. A munka végét jelentö kolompolás azonban mintha villanyáramot kapcsolna mindenkibe. Egyszerre valamennyien megélénkülnek, mert most kezdödik az igazi munka. Otthon, magának a ház körül. Egy kisebb táblán egész közel hozzánk fiatal legényke szánt. Az eke elé csak egy ló van fogva - általában csak egy lovas kocsik vannak -, még három lépése lenne a barázda végéig, de azt már nem teszi meg. Az elsö kongütésre azonnal megállítja lovát, kifogja az ekéböl, rápattan és vágtat az istálló felé. Az ajtó elött leugrik, beszalad vele s pillanatok múlva máris rohan a faházikójuk felé. Mindez villámgyorsan játszódik le, ellenkezöleg a kimenetellel, mikor is mindig az az érzésem, hogy lassított filmet látok. V. A táborban reggel hat órakor eszünk - már hetek óta répalevél levest és este is hat órakor répalevél levest. Az esti levesbe egy kis kukorica darát is tesznek. Csak hatszáz gramm kenyér és a kis cukor tartja bennünk a
Igen komoly a helyzet. Amit csak nélkülözni tudunk a ruházatból mind eladjuk. És elemelünk mindent és mindenütt, amit csak meg lehet enni. Ma szappanosztás volt a táborban s fehér ruhában járnak majd a kolhozban, mert a nekünk szinte nélkülözhetetlen szappant kénytelenek vagyunk tovább adni. Óriási kincseket kapunk érte: sárgarépát, fiatal tarlórépát, káposztát és az ételek királyát, krumplit. Persze csak keveset s csak egyfélét egy darab szappanért, mert üzletfeleink kivétel nélkül koldus szegények. - Van nekem is egy darab szappanom, próbáld eladni, adok majd egy kis dohányt - mondom a mühelyben ebédszünetkor a kovács barátomnak. El is küldi inasát, aki ugyancsak derék jó gyerek. Az nem sokára visszajön egy másik fiúval. Kezdödik az alku a szeplösarcú kamasszal. Sikerem van, kenyérben állapodunk meg. Ügyfelem elszalad érte, csak két házzal arrább laknak. Már elöre dörzsölöm a kezem, mert kétségtelen, hogy a legjobb üzletet a szappannal én kötöm. Mindig van nálam egy kis só fatégelyben. Egy napi adag dohányomért egy tarlórépát veszek. Máris összefut a nyál a számban, micsoda lakmározás lesz itten! Csak jönne már az a fiú a kenyérrel! Türelmetlen vagyok, nemsokára lejár az egyórás ebéd nélküli ebédszünetünk. Végre a növérével együtt jön vissza a gyerek. Sietnek, mert a kongatás a munkára majd nekik is szól. Egy nagyobb bögrét tesz a leány a kovács üllöre. Titokban kell ugyanis a kenyeret hozni, mert szigorúan tilos orosz polgári személyeknek hadifoglyokkal üzletelni. Leveszi a kendöt a bögréröl és kiveszi a kenyeret. Megdöbbenek, mert ilyet még nem láttam. Hallottam ugyan már egyet-mást a kolhoz kenyérröl, de erre amit most látok nem voltam felkészülve.
V. Az elöttem fekvö "kenyér" szimboluma lehetne az egész orosz tragédiának. Igazuk volt bajtársaimnak, kik már korábban láttak ebböl a kenyérböl. Valóban nem mindennapi látvány ez nékem. A kenyér színe nem is fekete, hanem sötétkék. A pelyva darabok benne árulják el egyedül, hogy ez kenyér akar lenni. A héjja, a bele, az alja és a teteje teljesen egyforma, egymástól meg nem különböztethetö.Szememmel az öreg kovácsot keresem. Tekintetünk találkozik, bólogat. -Nyet Bohu, nyetu kleb - Nincs Isten, nincs kenyér - mondja lehorgasztott fövel szomorúan. A leány közben kiragadja kezemböl a szappant és elrohan. A hosszú napok óta tartó répalevél levessel kapcsolatos nehéz éhezés dacára egyetlen falatot sem tudok lenyelni ebböl a kenyérböl. Én, aki kínomban ugy eszi a nyers krumplit és a nyers répát, mint odahaza a Jonathán almát. Egy bizonyos, nem tudom megenni. A határ nálam a kolhoz kenyér.
Nehogy félreértés származzon e sorokból, hogy talán az orosz nép olyan kenyéren él, amit a hadifogoly nem tud megenni, nem. Tárgyilagos akarok maradni és nem mesét mondani. A Fekete tengertöl a Ladoga tóig magam láttam mindenütt a teljesen egyforma, fekete, keletlen, lábosban sütött, 55 százalékos vizzel készített orosz egység kenyeret. Ezt eszi a lakosság, a katonaság, a hadifogoly- és rabtömegek, szóval mindenki a felsö tizezren kivül, tehát a kolhozban is - ha van belöle! Ha nincs, akkor kerül sor a kolhoz kenyérre. Ma megint megeredtek az ég csatornái és a mi nagy örömünkre újra tetö alá szorulunk. Csurom viz vagyok és itt száritom ruhámat a kovácsmühelyben. Beszédes kedvében van az öreg. -A fekete kolhozkenyér titkát csak tavasszal tudod majd megfejteni - mondja kérdésemre. Unszolom beszéljen már, hiszen jóbarátok vagyunk. Most még csak június van, mi lesz még tavaszig amig megfejthetném, pedig nagyon érdekelne a kolhozkenyér titka. Elmondja. -A beszolgáltatási kötelezettség különösen gabonában olyan súlyos, hogy a kolhoz lakóinak a kenyérmagvakból, nálunk rozs és zab, a minimálisnál kevesebb jut. Az aratás elötti hónapokban az egészen durva örölt rozs- és zab lisztet krumpli liszttel keverik. Miután a krumpliból is nagyon kicsike jut, ezen egész furcsa módon segítenek. Az öszi krumpliszedés alkalmával titokban a földben hagyja a kolhoz népe a termés egyharmadát. Ez a legjobb rejtekhely, mert ami a földben van, azt nem kell beszolgáltatni és nem kobozzák el mint kapitalista felesleget. Tavasszal aztán, amikor elolvad a hó és felenged a föld, hemzseg a volt burgonyatábla asszonyoktól, gyerekektöl. Ásókkal szedik ki szorgos és serény munkával a nagy kincset, a télen megfagyott és most puha latyakos burgonyát. Nagy büzt áraszt egy ilyen frissen szedett krumpli. Ezt aztán kemencében megszárítják, jól megtörik igy héjjástúl, mert már nem is lehetne elválasztani héjjától, hisz minden egybeolvadt. Az ebböl készített burgonyaliszt képezi a hirhedt kolhozkenyér alapját. Ha ez nem volna, tavasztól az aratásig éhen pusztulna számtalan kolhozparaszt családostúl. Ez a kolhoz kenyér titka - fejezi be az öreg kovács elöadását. Alkalmam volt meggyözözödni öt tavaszon át, hogy minden szava igaz volt.
VI. Mint mi hadifoglyok ugyanúgy ök, a kolhoz munkásai is tompa egykedvüséggel hordják a rájuk rakott terhet. Hacsak az van meg, ami a puszta élet fenntartásához okvetlen szükséges, meg van minden. A sors csapásai olyan nagyok voltak az utolsó évtizedekben, hogy mindenki megrázkodtatás nélkül fogad most már el mindent. Ez arra vezethetö vissza, hogy minden kolhoz munkás tisztában van már saját tehetetlenségével, amelybe a vékony vezetöréteg a legnagyobb kegyetlenséggel taszította. A vezetö réteg! Nézzük már meg közelröl ezt itt a kolhozban, kikböl is áll. Maga a vezetö egy szikár hosszúnyakú, ádámcsutkás 50 év körüli orosz. Direktornak nevezik, ezt a - csúf - kapitalista elnevzést átplántálták ide is a szocializmus szüz talajába. Mindig nyakkendöt visel és elmaradhatatlan oldaláról a térképtok nagyságú börtáskája. Ilyet különben mindenki visel a szovjet honban, aki csak valamit is számít. A mi direktorunk pedig igazán számít valamit. Teljhatalmú és korlátlan úr ö a kolhozban. Természetesen párttag. Vad és fanatikus kommunista. Két fia esett el a háborúban. Olyan gyülölettel tud rám nézni, mintha én öltem volna meg mind a kettöt, pedig az általa elrendelt tilalom dacára már vele is kötöttem üzletet. A szép nyúlbörrel bélelt fekete börkesztyümet adtam el néki a multkor, készpénzben azonnal fizetett 75 rubelt és azonkivül egy héten keresztül egy bögre túrót. A kovácsmühelyben kellett reggelente jelentkeznem érte. Azóta járhatok ide, ahova a többi fogoly nem teheti be a lábát.
Két kitüntetést is hord a direktor a civil kabátján. Különben igen gyengén van öltözve a nagyúr. Szegényes kopott kabát és nem saját anyagával foltozott pantalló csizmába dugdosva, de igy is messze kiri a többi közül eleganciájával. Amazok ugyanis madárijesztönek is alkalmatlan rongyokban járnak. Az év minden szakában kivéve a nyári forró heteket, férfi nö egyaránt a levarrott vattakabátot - pufajkát - hordja. Ez pedig ha rongyos, itt rendszeresen az, a kilógó vatta cafatjaival undorító látvány. Tevékeny, örökké mozgó ember a direktor. Hatalma korlátlan, valóságos kiskirály. Mindenki retteg töle, pedig elfogulatlanúl meg kell állapítani róla, hogy nem olyan rossz ember, csak nagyon szigorú. Rendkívül kényes hivatalában tényleg helye van az erélynek. Puhakezü kolhoz vezetöt el sem lehet képzelni. Igazi tipusa ö a "szovjet embernek". Bennünket hadifoglyokat fasisztáknak, azaz harmad-negyedrangú lényeknek tekint. Politikai analfabétáknak, kik valamikor még odahaza görnyedt háttal és bekötött szemmel tolták a kapitalizmus szekerét. Mennybéli magasságból a kommunizmus világot megváltó bástyáiból tekint le ránk szerencsétlen eltévedt, félrevezetett és félrenevelt páriákra, miközben évtizedes praxissal úgy fújja ki az orrát szebkendö nélkül, hogy minden bámulatunk az övé. A kolhozvezetö elsösorban pártember és csak másodsorban gazdasági szakember. Többször tünik el napokra, olyankor tanfolyamokon vesz részt. Miután az egész kolhozban soha semmiféle gazdasági újítást nem látni, feltehetö, söt valószínü is, hogy a tanfolyamokon a lenini eszméket bövitik. Csak a kolhozvezetöt kell jól kézben tartani. Megbizható párt-, osztály- és vonalhünek kell lenni. Az alája tartozó 280 személyböl még csak a csösz és a kövér raktárosnö tagjai a pártnak. Minöségre és nem mennyiségre építenek. A tömegek pártonkivülisége azonban nem jelenti azt, hogy azok "nevelését" elhanyagolnák. Csak próbáljon valamelyik is elmaradni a nyáron 10 naponként, télen pedig jóval sürübben rendezett politikai nevelö elöadásokról. Hónapról-hónapra, évröl-évre, söt most már harmadik évtizede megy ez igy - ennyit kell tanulni egy modern szovjet embernek. És ha egy ilyen harmincéves tanulás után megkérdezzük az átlag embert, a nem párttagot, hogy mit tanult, akkor - ha más orosz nem látja - köp egyet. A lelkes párttag azonban mint itten kolhozban a csösz az elmondja. A vezetö velünk e téren ugyanis nem tárgyal, méltóságán aluli is volna
VII. A csösszel különben hivatásánál fogva a mi állandó éhségünk miatt hadilábon állunk, de sokszor mégis fegyverszünetet kötünk: cigarettáért. Szenvedélyes dohányos és eltéröen a többi orosztól nem az újságpapirba csavart erös mahorkát szívja, hanem a cigarettát. Mi pedig sokszor kapunk és adunk neki. Nyiltan megvesztegetni nem hagyja magát, ez rája nézve katasztrófát - Szibériát - jelentene, ha rájönnének. Most is fegyverszünetünk van, a csösz puskáját térdére fektetve itt ül a közelünkben a nagy répa tábla szélén. Látni rajta, hogy dohányozni szeretne. Az ilyen nagyhatalmú egyén jóindulatára nekünk szükségünk van. Hamar összegyüjtünk egy csomó cigerattát a számára. Idegesen kapkodja a fejét jobbra balra, mintha valami vétket követne el, miközben zsebeibe rejti az ajándék cigarettát. Ilyenkor aztán barátságos és sokat beszél és rajta keresztül belátni az egyszerü pártember fanatikus lelki világába. 530px-Bundesarchiv_B_145_Bild-F016200-31,_Russland,_Bäuerinnen_bei_der_Ernte
-A cári idökben - mondja - az orosz nép csak dolgozott és verejtékezett a dorbézoló nagybirtokosok földjén. A legnagyobb nyomorban és minden politikai jog nélkül tengette életét a föld népe. Most itt magatok is láthatjátok, hogy nincs földbirtokos, nincs kizsákmányoló. A föld az államé, azaz a népé, mindenkié, minden közös. A kolhoz tagjai valamennyien egyformák. -Na nem egészen - szúrja közbe az egyikünk gúnyosan - mert például a direktor sohasem tisztítja a tehénistállót és te is itt ülsz mig a többiek amott kapálnak. -Látod most megint a kapitalista nevelés szól belöled, pedig megigértétek, hogy megjavultok és tanulni fogtok.
Az emberek egyforma értékéröl, egyenlöségéröl napokkal késöbb példát látunk.
VIII. A meleg nyári napsütésben a kolhoz felé vezetö régi uton két vágtató lovas közeledik. Tölünk nem messze, a tarlórépa táblán dolgozó oroszok idegesen kapkodnak és szokatlanúl élénk munkaütemre térnek át. A két
Szokatlan jelenség. Mind a két ló az angol félvér legszebb példánya. Az elülsö koromfekete, a hátsó sötétpej. A sárga börböl készült kantár és nyereg a legfinomabb izlést árulja el. A zabla nikkelezett nagy karikái és a gumival bélelt kengyelek csak úgy csillognak a napfényben. Az elöl lovagló 50 év körüli borotvált intelligens úr a szó igaz értelmében, ha valóban a ruha teszi az embert. Reggeli sétalovaglása alkalmával az indiai alkirály sem nézhet ki különben. Hosszúszárú fényes angol lovagló csizma, rozsdabarna vászonszerü erös anyagból készült bricsesz, valamivel világosabb szinü jól szabott sportkabát és ugyanabból az anyagból készült sportsapka van rajta. A krémszínü inghez bordó nyakkendö, abban egy kis aranypatkó, sárga börkesztyüs kezében ezüst fogantyús nádpálca. A mögötte lovagló kiséröje jóval fiatalabb, de csak árnyalattal marad el töle eleganciában. Közvetlen mellettünk megállnak és az idösebb egy pár szót vált a minket örzö orosz katonával. Majd lépésben folytatják útjukat a mind serényebben dolgozó kolhozmunkások felé. Szinte elbüvölten nézünk a két ápolt úr után, mi rongyos, mezitlábas, sovány és mindig éhes hadifoglyok. Ilyesmit még nem láttunk. Ez maga lehet a kolhozkirály a szárnysegédével. A lovasok már egészen közel vannak a dolgozókhoz, de azok közül egy sem mer megállni, úgy el vannak merülve a kapálással. Máskor órákon keresztül nem dolgoznak, csak játszanak, hancuroznak, hiszen valamennyien jóformán még gyerekek.
A két lovas most közvetlenül mellettük áll, de a munka szakadatlanúl tovább folyik. A nagy úr nyilván rájuk szólt, mert szinte vezényszóra egyszerre állnak meg mind a harmincan. Messze vannak ahhoz, hogy megértsük a beszélgetést. A még nálunk is rongyosabb, sápadt munkásgyerek csoportot soha nem fogom elfelejteni, amint ott áll mezitlábasan kapával a kezében és elötte a ficánkoló paripákon a milliomos benyomást keltö két lovas. Csak egész rövid ideig maradtak a kapálóknál, aztán nagy kanyart véve folytatták az útjukat a kolhoz központja azaz a falu felé. Útközben még látjuk, amint megállítanak egy kocsit. Az öreg kocsissal ugyancsak gyorsan végeznek s azután hamar tünnek el a legszélsö nagy pajta mögött. Már egy fél órája nem látni a két lovast, de a kapáló gyerekcsoport még most is élénk ütemben szünet nélkül és némán dolgozik. Az egész látvány bennünket is megzavart, este a munka befejezése után az egyik kocsis gyerek aztán elmondja, hogy az elegáns úr az egész körzet kolhazainak legföbb inspektora. Ennek létezéséröl mi nem is tudtunk. Pedig már egy fél éve vagyunk itten. -Vacog a foga a direktor elvtársank, ha az inspektort látja - magyarázza nekem pár nap múlva a kovács,
amikor érdeklödöm nála a magas látogatók után.
A vasárnap elvileg munkaszünetnek számít, a gyakorlatban azonban nem az. Ez vonatkozik hadifoglyokra és szabad kolhozparasztokra egyaránt. Egész ritka az a vasárnap, amikor valóban pihenhetünk. Az útépítésnél ugyan csak a legritkább esetben dolgozunk vasárnap, mert hát végeredményben munkaszünetet rendel el a szovjet alkotmány a hét hetedik napjára, de bennünket a legkülönbözöbb vasárnapi vállalkozásokra ad ki a részeges, cigányképü orosz tábor parancsnokunk. Mindannyian tudjuk, hogy ez szabályellenes, hogy vasárnap mind az ötszázan az ö zsebének dolgozunk, de semmit nem tehetünk, ki vagyunk neki szolgáltatva, csak úgy, mint a kolhoz népe a direktornak. Elöirás, szabály, törvény és rendelet itt a semminél is jóval kevesebbet jelent. Ma vasárnap van - odhaza búcsú. Immár másfél éve semmit sem tudok hazulról. Élnek-e, vagy meghaltak a hozzátartozóim? Ez a bizonytalan érzés testet, lelket egyaránt emészt, és az éjszakai nyugvás is csak nehéz lidércnyomásos nyugtalan álmokból áll. A boldúlt alvásból ma szokatlanúl korán vernek fel, a nap sem kelt még. Itt északon ugyanis nyáron 10 óra után nyugszik és már három óra elött ismét az égen látható a pár hónapig jó melegen sütö égitest. Jó pár napig pedig be sem sötétedik olyannyira, hogy egész éjszaka a szobában is olvasni lehet. Télen viszont délután négy órától reggel fél tizig koromsötét van. Mit akarhatnak már megint, persze vasárnap van és nem ötkor, hanem fél órakor van ébresztö, azért mert ma munkaszünet van. De hiába minden mérgelödés, mert egy óra múlva már a fogolytábor kapuján számolnak kifelé. Még menet közben sem tudjuk merre megyünk és mit fogunk ma tulajdonképpen dolgozni. A föútról a kolhoz felé kanyarodik a hosszú emberkigyó eleje. Lehorgasztott fövel a végén baktatok. A ksiérö orosz katonák csak azt tudják, hogy kolhozba megyünk. Nekik sem tetszik az ilyen vasárnapi kirándulás. Tizenöt percnyi járás után már a kolhozban vagyunk. Itt megtudjuk, hogy tégláért kell mennünk.
-Nem messze ide van egy téglagyár, onnét minden ember hoz hat darab téglát - mondja a még álmos, kócos kolhozvezetö nekünk. A "téglaszakértök" kérdik töle, hogy milyen messze kell menni, mert hat téglát csak úgy puszta kézben messzire vinni nem lehet. Egy óra alatt megjárjuk - mondja a direktor. Hazudik, tudjuk, hogy hazudik. Már nagyon is jól ismerjük, hogy beletartozik azon nagy kategóriába, kiknek alaptörvénye: ha zsebéböl kiveszi kezét lop, ha kinyítja száját hazudik. A legszemérmetlenebbül tudnak hazudni, mindig az az érzésünk, hogy ezt is tanítják nekik. A kolhoz részéröl még vagy 15 kamasz csatlakozik hozzánk felügyelöknek. Ezek összeterelése beletelik egy jó órába, aztán elindul a nagy karaván. Egy órát mondott a direktor és mi most már két és fél órája megyünk, de téglagyárnak még sehol semmi nyoma. A nap most már jó melegen süt. Szép lankás tájakon haladunk. Utunk jó része egy nagy erdö szélén vezet el és több kolhoz falun megyünk keresztül. Mindenütt pontosan ugyanaz a kép fogad, mint a "mi" kolhozunkban. Gondozatlan gazdasági épületek, sok üres lakóház és a lakottak úgymint a lakóik ápolatlanok, ronggyantak és nagyon szegények. Eddig azt hittem a mi direktorunk találékonysága szerkesztette a munkára hívogató kereszten függö sinharangot és most látom csak, hogy tévedtem. Ez úgy látszik központi rendelkezés, mert a sindarab mindenütt ott lóg a kolhoz föhelyén. A kellmes vidéket csak szépítik a dombtetökön sürün épített kicsiny templomok. Mindegyik temlomot hatalmas nyárfák veszik körül. Ezekböl ugyan már igen sokat ki is vágtak. A szép napsütéses reggelen kellemes és nyugtató érzést váltanak ki ezek a templomok - messziröl. De mennél jobban megközelítjük, annál jobban térek magamhoz a simogató ábrándozásból. És most, hogy itt állok az egyik templom falánál, a zord valóság könyörtelenül visszarántott az ábránd országából. A vörös téglából épült templom faláról a vakolat embermagasságig lehullott. Az ablak üveg mindenütt deszkával helyettesítve és ebböl sok betörve. A bádog csatornák már csak egyes roncsai éktelenkednek. A tetö és a hagymaalakú torony azonban még jó állapotban vannak. Az itteni kolhoznak még nem volt szüksége vasrudakra, mert a két tornyon ott van még a kettös kereszt. Valamilyen raktárnak használják a templomot, mert az ajtaján egy hatalmas lakat éktelenkedik és az oda vezetö úton látni, hogy sürün járnak rajta a kocsik. A templom elötti nagy fák alatt rövid pihenöt tartunk, majd folytatjauk az utunkat a téglagyár felé.
(folytatás) A vég nélküli gyaloglást most már az orosz katonák is nagyon únják és minden félórában megállunk jó pihenöre. Az orosz katonák parancsnoka egy jóindulatú szakaszvezetö már visszafelé akar vinni bennünket. A kolhoz fiúk közül azonban a legidösebb - az alraktáros - nem egyezik bele a hátra-arcba. Nagy vita kerekedik, de végül is tovább folytatjuk utunkat. Egy vasúti töltés mellett egy örház közelében tartjuk most pihenönket. Az örházban két asszony teljesít szoltálatot. Tölük azt a különös felvilágosítást kapjuk, hogy itt a közelben, de még távolban sem, semmiféle téglagyár nincsen. Nem akarunk hinni nekik, biztosan ezek is hazudnak, akár a direktorunk. Az alraktáros elvtárs most már a leghatározottabban jelenti ki, hogy már csak egy fél órát kell mennünk. Most már persze ennek sem hiszünk. Hazudik itt mindenki. Ismét felkelünk a pihenésböl és folytatjuk az immár végnélkülinek tünö utunkat. Dél van már mire megérérkezünk, de nem téglagyár, hanem egy már romjaiban heverö templom a végcélunk. A falak már csak egy-két méter magasak, és elhordták már a templom körüli kis temetö keritését is. Ennek már csak az alapjai vannak meg. Most itt állunk a vastag falaknál és nem tudunk mit kezdeni, mert puszta kézzel egy téglát sem tudunk leszedni, szerszámunk pedig nincsen. Fáradtak és éhesek vagyunk. A romtemplom közelében lévö kolhozbeliek nem adnak szerszámot, azzal az indoklással, hogy a direktor nincsen itthon és minden be van zárva. Nincs más választás mint vissza menni az úton vagy négy kilométert a vasúti örházhoz és onnét hozni megfelelö szerszámot. Egy orosz katona, három kolhozbeli fiú és tiz hadifogoly megy vissza. Jó idöbe telik mig újra megjelennek, de már kocsikkal jönnek és nem mindannyian. A bizalmatlan bakterok a szerszám ellenében három hadifoglyot és két oroszt tartottak vissza zálogul. A hadifoglyokat szabályszerüen bezárták a szerszámos kamrába és a nagy lakat kulcsát zsebre vágták. Ami biztos az biztos, mert bizalom az aztán nincsen. Tiz és egynéhány kocsi jött közben utánunk a kolhozból, hogy ök is téglát hozzanak. Szerszámot persze ök sem hoztak. Nagy veszekedés kezdödik, mert az örházból hozott szerszámot a kocsis gyerekek maguknak követelik. Összesen hét darab csákányunk van. A szakaszvezetö salamoni itélettel elosztja azokat, hármat kapnak a kamaszok, négyet a hadifoglyok.
A téglaszedés azonban nagyon nehezen megy, mert nem igen válnak le a falról. Rövid munka után az egyik kocsis eltöri a csákányát, újabb veszekedés, mert most megint a foglyoktól szednek el egyet. Ötszázan vagyunk és most már csak három szákányunk van. Három ember tud dolgozni és a többi tétlenül nézi. Egy félórai munka után most a változatosság kedvéért egy hadifogoly tör el egy csákányt. Délután négy óra is elmúlt már, mire el tudtunk indulni visszafelé. Négy téglát viszünk személyenként. Zsebemben véletlenül hosszú és erös zsinegem van, ezzel kettöt-kettöt összekötök és a vállamra akasztom a terhet. A vasúti örháznál a menet megakad. A két bakternö nem akarja elfogadni az összetörött csákányokat és nem engedi ki a zálogúl tartott bezárt foglyokat a kamrából. Nagy veszekedés kerekedik. Az öt katona egyszerüen nem bir a két növel, se szép szó, sem pedig fenyegetés nem segit. A fiatalabb nönek különösen visító hangja van. A két nö nem enged már pedig mi nem mehetünk tovább a három bezárt fogoly nélkül. Igen soká tart már az egész vidám jelenetekkel tarkított veszekedés, mire a szakaszvezetönk eröszakhoz folyamodik. A két nöt becipelik a lakásba és nagy visítás közepette átkutatják öket, de a kulcsot nem találják sehol. Aztán bezárják öket a szobájukba és a csákányokkal a szerszámos kamra ajtaját kezdik feszegetni. A fiatalabb nö erre a kisablakon át kimászik és nagy lármával az ajtót döngetök közé veti magát. A katonák erre lefogják, kezét lábát összekötik és szoknyájának csücskét ordító szájába tömik. Igazi szovjet csendélet. Az ajtó betörése után a kiszabadítottakkal együt folytatjuk utunkat. Még egy akadályba ütközünk, az egyik kocsinak a kátyus úton eltört a tengelye. A kolhoz minden kocsijának ugyanis fatengelye van. Most azt akarják, hogy a törött kocsi rakományát mi vigyük tovább. Tiltakozásunkra azonban erröl a tervröl lemondanak. Az egyik útbaesö kolhozban valamely mulatság van. Már messziröl hallom a csendes vidéken a harmonika hangját és a jó vodkaizü torkok bömbölését. Berugott oroszok nótázásánál csúnyábbat elképzelni nem is lehet. Igaz, hogy egészen ritkán hallunk erre ilyet, mert egy liter vodka 120 rubelba kerül és közönséges halandónak egyszerre ennyi pénze nem igen van. A szeszt itt valami tiltott fözdéböl szerezhették. Öreink úgy figyelnek a dáridóra, mint kopó a nyúlra. Felváltva bemennek a mulatozók közé, mi meg hosszú pihenöt tartunk. Mire aztán elindulunk az ötböl kettö teljesen le van részegedve és a másik három éppen csak-hogy menni tud. Négy fogolynak le kell rakni a téglát és az öntudatlan két oroszt szállítani. Nem birják azonban soká, mire további négyet rendelnek a segítségükre. Ezek is eldobják a téglát. Egy pár kilométer után még egy örünk veszíti el az egyensúlyát és azt is vinni kell. Az egyik kolhoz épületcsoportjának szélén egy kétkerekü kordé áll. Szakaszvezetönk ezt a hadifoglyokkal ellopatja és három öntudatlan örünket erre rakjuk. A kocsi egyik kereke jóval kisebb mint a másik, de a célnak igy is megfelel. Mélyen alszanak rajta és a legnagyobb zökkenöre sem ébrednek fel az ugyancsak kátyús úton. Este kilenc óra van, mire a kolhozban lerakjuk a téglát. Újra bebizonyosodott, hogy a lelkiismeretes hadifogoly mindig rosszúl jár. Vagy százan üresen érkeznek, azzal az indoklással, hogy a részegeket cipelték. Egy másik nagy rész - ezek közé tartozom én is - csak két téglát hozott. Útközben elszortuk a többit. Igy fest a közös - a kollektiv - munka, melyben nincs lélek, nincs felelöség. Egy óra alatt megjárjátok - mondotta reggel a direktor elvtárs és tizenhat lett belöle. Nagyon jellemzö rá - a szovjet emberre - ez az esetünk. És most este 10 óra után a déli és vacsora répalevél levesnek nevezett moslék elfogyasztása után a szalmazsák nélküli igen szükre szabott kemény fekhelyemen töprengek a szovjet munkaszüneten, mert munkanapon ilyen fáradt még nem voltam soha.
X. Állandó éhezés közepette morzsolgatjuk rab napjainkat. Vigasztalan, reménytelen egyforma napok. Semmi kapcsolatunk a világgal, csak annyit tudunk amit a kocsis gyerekek elmondank nekünk a világ folyásáról. Sokkal többet ök sem tudnak, mint mi, azaz semmit. Tizennyolc kétkerekü egylovas kordé hozza nekünk a vasúttól az útra a homokot és követ. Nem messze csak párszáz méterre van tölünk a vasútvonal. A kocsisok fele leány. Egy délukrajnai kolhozból, 1400 kilométerröl vannak iderendelve valamennyien. A fiúk mind 16 éven aluliak, a leányok valamivel idösebbek. Egy öreg rosszindulatú szakállas elvtárs a brigád vezetöjük. Ugyanabból a kolhozból való ö is. A gyerekek nagyon félnek töle. Egy minden hájjal megkent vén gazember, aki a szegény hadifoglyokat minduntalan becsapja a szappan és fehérnemü elosztásoknál. A gyerekek a kolhoz egyik nyitott pajtájában vannak elhelyezve, ahol az egyik sarokban nagyobb kamrát készítettek meguknak. Együtt alszanak fiúk, leányok. Semmi fizetést sem kapnak. Az útépítö a kolhozokkal áll elszámolásban. Élelmezésükröl az ugyancsak 1400 kilométerre fekvö kolhoz "gondoskodik", havonta vasúton szállítanak nekik két és fél zsák krumplit, egy kis hagymát, napraforgó olajat és sót. Semmi többet. Mikor mi hadifoglyok eszük a koromfekete ragacsos kenyerünket szinte csordul a nyál a szájukból.
Igazán tudom sajnálni öket, hisz még nálunk is nyomorultabbak. Nekünk van még egy kis reménysugarunk, hogy valaha Isten segítségével kijutunk e paradicsomból. Ök azonban soha. A jobb sorsra érdemes orosz nemzet tragédiája olvasható fénytelen szemeikben. Látni kell ezeket a szerencsétlen páriákat, hogy az ember fogalmat alkothasson magának a "modern kollektiv életröl". Sokszor jut eszembe mikor látom rongyokba burkolt alakjaikat, a hires szovjet induló refrénje: "Ilyen ország nincs több a világon, ahol oly boldog és szabad a nép." Adja a Teremtö, hogy több ne is legyen... A változatosság kedvéért a helybeli kolhozból 12 kocsis gyerek ugyanannyi lóval innét 1000 kilométerre délre van áthelyezve. Ezeket pedig az itteni kolhoz táplálja, ugyancsak krumplival. Most, hogy ezeket a dolgokat magam is látom és tapasztalom kezdem elhinni a közszájon forgó alábbi adomát. Egy állomáson Moszkva és Leningrád között találkozik két tehervonat. A mozdonyvezetök a kovetkezö
párbeszédet folytatják:
XI. Mi rosszat sejtünk valamennyien, mikor munkából hazajövet a fogolytábor udvarán megláttuk a kolhoz direktort a táborparancsnokunkkal. Ösztönösen éreztük, hogy megint a mi börünkre kereskednek. A következö nap reggelén kint a munkahelyen a munka megkezdése elött száz embert külön választanak azzal, hogy azok ma nem az útépítésnél, hanem a kolhozban dolgoznak.
Irigyeljük öket, akár mit is fognak dolgozni, jobb mint kö vagy földhordás és talán még tudnak egy kis répát is szerezni, krumpliról nem is beszélve. Hiába itt az ember mindent csak a gyomrán keresztül tud nézni. Minden más érdektelen és eltörpül az étkezés döntö kérdése mellett. Az állandó éhezés az embert szinte állati nivóra süllyeszti. Minden gondolata a gyomor körül öszpontosul és már csak a gyomrával tud gondolkodni. Enni, csak még egyszer enni a legfeketébb kenyérböl annyit, ami belénk fér. És ha erre a kenyérre még rákenhetném az otthoni disznóólak vályujában maradt moslék maradékot, milyen megelégedett és milyen boldog lennék. De nincs se fekete kenyerem, se moslék maradékom, csak ábrándozom és irigylem a száz boldog embert. Ök, ha mást nem hát legalább egy darab nyers répát lopnak és egy kis sót tesznek rá, minö boldogság. Örömteli arccal is indulnak el a szerencsések, be sem kellett nekik menni a kolhozba, a direktor már eléjük jött és jobbra elkanyarodtak a föld úton, ott már az úttól jobbra burgonya, balra répa van. Máris látjuk, amint titokban egyik is, másik is lehajol egy-egy répáért. Mire nekünk már jobban csikorog a gyomrunk.
A két tábla végén egy lapos rét kezdödik és ennek a végén pedig egy nagy árpatábla. Itt megállnak, a
fogolycsoportot ketté osztják, az egyik rész itt marad, a másik pedig a tábla túlsó végére megy.
Nem tudjuk elképzelni mit csinálnak ott. Látjuk, hogy mind többen és többen hajolnak le és nyilván valamit
dolgoznak. Egyelöre közülünk senki sem találja el, hogy mit. Jó idö telik el, amikor az egyikünk elkiáltja
magát:
Valóban megint olyan látványban van részünk, amit odahaza senki sem hisz el. Kézzel, puszta kézzel "aratnak". Száz hadifogoly legörnyedve, lehajolva kézzel tépi az árpát. Mindenkinek két méter széles normát mértek ki és a két csoportnak este találkozni kell a direktor parancsa értelmében. Ezt mondja késöbb két bajtársunk, akik az aratóktól vizért jöttek. A munka azonban nagyon körülményes, mert már most délelött is nagyon soknak véres a keze, estére a kijelölt munkának egyhuszadát sem végezték el, dacára, hogy maga a direktor és még öt hajcsára hajszolta a szerencsétlen foglyokat. A kolhoznak van ugyan tiz kaszája, de ezekkel most a füvet kaszálják. Ez jelenleg fontosabb az árpánál, mert mi egy "tejtermelö" kolhozban vagyunk és itt a szénán és nem az árpán van a hangsúly. A szovjet mezögazdaság mondern gépi berendezéseit, az arató-cséplögépeket mutató képeslapokat bepólyázott ujjaikkal nagy érdeklödéssel lapozták napokkal késöbb bajtársaink. Nagy részük ugyanis beteg lett, inhüvely gyulladást kaptak. Kobájn-nak hívják az oroszok az arató-cséplögépet és ebböl a sok ötéves terv alatt már annyit készített a szovjet ipar, - hogy puszta kézzel aratnak. Egy 2000 holdas kolhoznak csak tiz kaszája van. Az egyszerü és praktikus lóvontatású kaszálógép erre teljesen ismeretlen, pedig ebböl nagyon elkelne itt egy pár. Úgy látszik ilyesmit nem is gyártanak, mert az öt év alatt egyetlen egyet sem látam, igaz, hogy kombájnt sem. Vannak bajtársaim, akik egy kombájnos kolhozban dolgoztak Ukrajnában. Ök állítják, hogy az ilyen orosz kombájn a mag egyharmadát elszorja, másik harmada a szalmába és pelyvába kerül és csak a harmadik harmad jut a zsákokba. Én a magam részéröl ezt a képtelenséget tapasztalataim alapján most már el is tudom hinni. A nagy árpatábla egynegyedét a foglyokkal négynapi keserves munkával kiszakíttatták, a többi ottmaradt. Még októberben is ott állt, mig aztán a hó jóságosan el nem takarta. Hogy miért csinálják ilyen formán azt nem tudtam kinyomozni, mert tavaszra már nem voltam ott.
Elbeszélésünkben most már a nyár végén, az aratásnál tartunk, de egy érdekes jelenség leirása végett vissza megyünk a tavaszba. Ez a kifejezés ugyan nem egészen helyes, mert a tavasz az összel együtt errefelé jóformán kimarad. Csak tél és nyár van. Április 19-én még fával megrakott szánkót húzunk keresztül a 400 méter szélességü befagyott Sexna folyón és három hétre azután ugyanott fürödnek a gyerekek. Különös idöjárás, furcsa emberek és még furcsább szokások.
Ha fényképezögépünk lenne és levehetnénk amit már napok óta látunk... de úgysem hinné el senki, ha képen is látná azt amit mi látunk most a tavaszi szántások idején. Mert mikor mi elöször láttuk saját szemünknek sem akartunk hinni. Pedig igaz volt. Igaz, olyan igaz, minthogy kedves olvasóm most e sorokat látod. A világ legkorszerübb, legfejletebb mezögazdasági államában, melyre sóvárogva tekintenek a kapitalizmus igája alatt nyögö elnyomott nök milliói - a felszabadított szovjet nök eke elé vannak fogva!! Hat nö az eke elé fova és egy pedig az ekeszarvát fogja. Egy soha nem felejthetö döbbenetes kép, amely örökre belém vésödött. Csiga lassúsággal haladnak és valamennyien egyszerre lépnek. A középkor szomorú gályarabjai és köztük talán csak az a kölönbség, hogy ök sürün megállhatnak. Tizenegy ilyen növontatásu eke szánt egyszerre. Nem a kolhoz földjét szántják, hanem a "magántulajdonukat" képezö földet. Ezt azonban közösen, azaz kollektive szántják és utána mindenkinek kisorsolják a maga nadrágszíj szélességü telkét. Ez a sorsolás minden évben megvan, vagyis mindenki minden évben más kis telket kap, nehogy gyökeret verjen, nehogy kulákká váljon. Ez az igazságos elosztás. Az igazság pedig itt mindenek felett áll. Most már csak attól félünk, hogy majd valamelyik vasárnapi munkaszünet alkalmával minket is igavonó állattá léptetnek elö. Erre azonban nem került sor.
Magam is beszéltem hadifoglyokkal, akik észtországi táborokban voltak, ahol ugyancsak heteken keresztül velük huzatták az ekét. Hogyha már ló nem jut a "magántulajdonú" föld megmüvelésére, miért nem fognak be tehenet? Egyszerüen azért, mert lehetetlen. És pedig azért lehetetlen, mert a kolhoz tehenei a tél végére annyira legyengülnek, hogy saját farkukat is alig tudják húzni. Nem hiszem, hogy 100 ilyen tehén elbirna egy 6-nö-fogatú ekét. Még a tél folyamán a köztünk lévö jóhumorú álltaorvost véglegesen a kolhozba helyezték. Valamennyien irigyeltük. Ö most már szabadon járhat-kelhet. Az istállóban a jászolban alhat, éjszaka titokban megfeji a direktor kövér tehenét, mert az természetes, hogy az ö thene kétszer olyan vastag, mint a többi köztehén. Már pedig nem közönséges dolog egy kövér tejelö tehénnel egy istállóban éjszakázni, még álomnak is túl szép. Barátunk irigylésre méltó helyzete azonban a tél múlásával, azaz a takarmány fogyásával mindinkább rosszabbodott. A direktor néki tulajdonította az istálló állomány-romlását. Hiába magyarázta szegény kézzel-lábbal, hogy az egészségügy terén nincsen semmi baj, csak éppen ennivalót nem kapnak a tehenek. Nem segített semmi és egy reggel, mikor egyszerre négy tehén döglött éhen, barátunkat letartóztatták. Ráfogták, hogy szabotál. Ezért nem lehetett tavasszal a tehenekkel szántani.
XIII. Jó meleg augusztusi napban fürösztjük ijesztöen lesoványodott testünk. Ing nélkül dolgozunk az útépítésnél. Talán az áldott napsugár az egyedüli éltetö táplálékunk - mert ha ez sem volna valamennyien elpusztulnánk. A déli munkaszünetben mint mindig most is "valami" után nézek. Hajt az éhség. De ilyenkor a csösz már vár fegyverével a répatábla szélén. És mi csak sóvárogva nézünk a marharépa ültetvényre. A krumpli is éröben van már, nagyon szép, de az viszont messze van tölünk, oda nem engednek az öreink.
Itt dolgozunk egy kolhoz kellös közepén és az éhhalállal viaskodunk. Tiz emberböl nyolc "vizes". Azaz valamelyik testrészét belepte a viz s az csunyán feldagad. Ujjnyomaink úgy ottmaradnak a testrészeken, mint a keletlen tésztában. Reggelre a legtöbbnél aztán a daganat elmúlik. Estére újra megvastagszik és igy megy a körfolyamat migcsak be nem következik a súlyosabb stádium, mikor is reggelre a daganat már nem apad le. Ez már aztán a vég kezdete. "Kórházba" kerülnek a szerencsétlenek, ahol az ellátás semmivel sem jobb mint itt kint és a kórházasok nagyrészét soha többet nem látjuk. A sors különös kegyelme folytán nekem csak a bal bokám dagad s az sem minden nap. Eladni és cserélni mindent amit csak lehet és mindenáron egy kis élelemhez jutni. Szó szerint élet-halálra megy most minden. Ezért baktatok ismét a kovácsmühely felé, zsebemben egy pár cipötalppal. Félhavi dohányjárulékomért vettem egy fogolytársamtól, aki azt a kincstártról "szerezte". Az öreg kovács az árut bizományban magánál tartja. Kikötésem: élelmiszer, mindenféle fajta, csak kolhozkenyér ne legyen. A mennyiséget illetöen ugyancsak szabad kezet engedek neki. Megvagyok róla gyözödve, hogy becsülettel intézi a dolgot. A beléje helyezett bizalom - erre egy ismeretlen fogalom - tetszik az öreg embernek. Elölegképpen kis pohár tejet ad. Szinte nem merem a szájhoz venni a poharat. Egy fülétöl és zománcától megfosztott horpadt régi bögre van a kezemben és mikor a számhoz emelem, alig tudom könnyeimet visszatartani. Csak a kovács és inasának jelenléte tartja vissza bennem a zokogást. Az öreg azonban észreveszi rajtam a neghatottságot és mindkét kezét a vállamra teszi, majd tört
németséggel mondja:
Megköszöntem jóságát, majd kezet fogtunk egymással.
XIV. A kolhozunkból ma délelött folyamán 7 leányt vitt el a rendörség. Vagy ahogy itt nevezik a milic.
Tehergépkocsikkal jött az 5 rendör és rövid idöre rá már hajtottak visszafelé a 7 leánnyal.
De hogy ebben az ügyben tisztábban lássunk tudnunk kell, hogy a szovjet nagy emberanyag hiánnyal küzködik. Ez mindenütt tapasztalható és különösen itt a kolhozban látom magam is a munkaeröhiányt és a férfinélküli furcsa helyzetet. A nagyhangon világgá kürtölt nöi egyenjoguság, azaz a nök legnehezebb testi munkára való kényszerítése velejárója a modern kollektiv életnek. Nöi mozdonyvezetö, bányász, zsákhordó, hajórakodó, kömives, erdei favágó mindennapi jelenség. Hogy nagy lelkesedéssel és természetesen "önként" vállalják ezen munkát arról nem is kell beszélni. A nagy ipartelepek emberanyag utánpoótlásukat a mezögazdasági népességböl meritik. Ennek gyakorlati példáját itt látom a kolhozban.
Terjünk vissza a 7 leányhoz, kik közül az egyik jó ismerösünk. A tehénistállót tisztogató pópa leány.
A vonaton nem fizetnek - nem is volna miböl - hisz behívóval utaznak. A murmanszki pályaudvarról egyenesen a behívón megnevezett gyárba mennek. Ott röviden elküldik öket azzal, hogy a jövö héten jöjjenek, mert a gyárnak még nem érkeztek meg azon gépei, melyekkel nekik dolgozni kellene. Egy hétig tömegnyomortanyán tengödnek és ennek leteltével már örömmel mennek újra a gyárba. A gépek azonban még mindig nem érkeztek meg és ismét egyheti szabadságot kapnak. Újra kínos hét telik el és harmadszorra ismét elküldik öket. Az élelem, azaz a krumpli már fogytán volt.
Kérték a gyárvezetöt, hogy az étkezdében utaljon ki nekik elölegképpen legalább napi egy levest, mig munkába
tudnak állni.
Pár nap tusakodás után az éhség hazautazásra kényszerítette öket. Az utazás maga nem probléma, mert a lépcsön nem kell fizetni. Számtalanszor láttam teljesen üres vonatot, ahol a kocsi belsejében egyetlen egy ember nincsen és fürtökben lógnak a lépcsön az "utasok" és a tetejéröl majd lelökik egymást. Igy tetön és lépcsön érkeztek vissza a mi leányaink is. Két napig voltak otthon, mire jött a milic és elvitte öket. Nyolc hónap után a kétségbeesett szülök még mindig nem tudták merre vannak gyermekeik. - Messze vannak, olyan messze, ahonnan levél sem jön soha... - mondja az öreg barátom - Szibériában.
XV. Ma többször szünetet rendelt el örparancsnokunk. Jókedve van és ilyenkor munka helyett énekeltet bennünket. Mi pedig szívesebben énekelünk, mint dolgozunk. A két rossz közül a nótázás volt a könnyebb. Szédelgünk az éhségtöl, de azért énekelünk. Nem könnyü dolog a szakaszvezetö elvtárs igényeit kielégíteni, ha nem teljes torokkal ordit mindenki, máris zavar bennünket munkára, miközben jól mellbevágja szegény karmesterünket. Pedig valószínü, hogy többet ért a zenéhez mint a szakaszvezetö; zenemüvészeti föiskolai igazgató volt. A déli szünetben a nótakedvelö orosz parancsnokunk egy nagyszerü ötlettel lep meg bennünket. Huszan vagyunk egy brigádban - talán a "brigad" kifejezés már nem ismeretlen az olvasó elött.- Itt jelenleg 23 ilyen brigád van. Az orosz összegyüjti a brigád-vezetöket. A mi vezetönk helyett én megyek a rögtönzött gyülésre. Örparancsnokunk a következö oktatást tartja:
- Mint tudjátok a Szovjetúnióban lopni nem szabad (derültség) én pedig szeretném, ha ti a kolhoz sok krumplijából kapnátok. Tudom, hogy nagyon éhesek vagytok (helyeslés) és jól esne egy kis krumpli, már pedig amint mondtam lopni nem szabad. Most már azt is tudjátok, hogy a kolhoz privátnak el sem adhat, csak az államnak szolgáltatja be a termést. Tehát nagy nehézségek elött állunk, de én ezeket mégis át akarom hidalni.- Most aztán már igazán kiváncsiak vagyunk, hogy mit is akar a ravasz koma. - Hogy a nagy éhséget a hadifoglyok közt némileg csillapítsuk - folytatja - a szappanpénzért krumplit fogtok venni, mégpedig nem a kolhoztól, hanem én tölem. Minden brigád ad nekem egy rubelt és ennek ellenében egy ember egy brigádtól elmászik a legközelebbi burgonyagábláig és ott 20 percig szedheti a krumplit. Egyszerre csak négy ember mehet. Kettö a kis tó melletti táblába a másik kettö pedig a pajta mögötti táblába megy. Csak földön mászva szabad oda és vissza menni. A kiszedett burgonya szárát mindig vissza kell dugni, hogy a szerzést ne lehessen észrevenni. Amely brigád beszerzö embere nem tartja be az elöirt óvatossági rendszabályokat, azt a további üzletböl kizárom. A pénzt mindig az indulás elött nekem kell leadni, ha 20 percnél tovább maradnak a krumpli közt, akkor a hozott anyag egy része az enyém.- fejezi be elöadását a ravasz orosz. Mi pedig mindannyian a legnagyobb lelkesedéssel fogadjuk ezt a minden részletében jól kigondolt nagyszerü tervet. A belépödíj elözetes lefizetése után az elsök egy csomó tarisznyával felszerelve máris útnak indulnak. Valamennyien lázban vagyunk. Ha ez a vállalkozás sikerül, akkor a csontos éhhalál koponyájára ütünk és el tudunk támolyogni a nagy gödör széléröl, ahova a gyengébbek már belezuhantak...
Alig merünk a burgonyatábla felé nézni, nehogy eláruljuk beszerzö társainkat. De nem is látunk ott semmit, olyan ügyesen csinálják, hogy minden dicséretet megérdemelnek. Egy fél óra telik bele mira az épülö út melletti árokan máris közeledik az elsö kettö. Alaposan meg vannak pakolva. Csupa sár a kezük és ruhájuk, de annál ragyogóbb a tekintetük. Minden úgy sikerült ahogy tervezve volt. A következö négy máris fizeti a dijat és mászik nagy lendülettel az igéret földje felé. Szerrencsésen jönnek vissza ök is. A negyedik fordulóban kerül sor a mi brigádunkra. Programmszerüen jönnek ök is vissza. Úgy megy minden, ahogy az el volt képzelve. Kifeszített mellel úgy jár köztünk a szakaszvezetö elvtárs, mint egy gyöztes hadvezér. Nemcsak a keble a keskeny pénztárcája is dagad. Erkölcsi és anyagi sikert biztosított mára magának, de meg is érdemli mind a kettöt. Boldogan térünk haza, hiszen mindegyikünknek a zsebében egy pár krumpli van. Öt nagyobb és hét kisebb burgonyámat olyan féltö gonddal viszem, mintha törékeny üvegböl lennének. Nem tudjuk megállni, hogy nyersen is ne fogyasszunk belöle. Hazafelé menet közben mindenki csámcsog körülöttem, mire egy kisebbet én is elfogyasztok. Rossz izt hagy ugyan a szájban, de azért jól esik és kénytelen vagyok még egyet, egy nagyobbat megenni, mert körülöttem még mindég mindenki eszik. Még egy napig velünk van az áldott szakaszvezetö és aznap újra jó zsákmánnyal térünk vissza. Harmadnap a mi legnagyobb bánatunkra úgy zuhog az esö, hogy nem megyünk dolgozni. A legközelebbi kivonulásra már új örparancsnokkal vonul fel az örség. Ez egy gyülölettöl szikrázó ellenszenves alak, aki szóba sem áll velünk. A krumpliról tehát egyelöre le kell mondanunk.
XVI. Gabonanemüekböl zab, árpa és rozs terem a kolhozunkban és ezekböl az aratás utáni hetekben annyit csépelnek, amennyit be kell szolgáltatni. Zabból a vetömagon kivül mindent, árpából és rozsból még egy kis mennyiséget meghagynak. A termés nagyrészét tehát a feneketlen gyomrú "moloch", a szocialista állam nyeli el. Nem ingyen ömlik azonban az államraktárakba a kolhozokból a termés. Minden szállítmányt maga a direktor kisér, oldalán az elmaradhatatlan börtokkal és abban is hozza vissza a - nyugtát. Ilyen nyugtát, elszámolást hadifogoly ugyan nem igen láthat, de tudjuk, hogy a szállítás alkalmával pénzt soha nem kapnak. Tudjuk - mert a kolhoz közgyülésének története mindig kiszivárog hozzánk is - hogy a termésböl leszámítják, azaz levonásba hozzák az adót, az állami traktor állomás költségeit, a szokásos belsö kölcsön összegét és a büntetési összeget a normán aluli teljesítésért. - Mennyivel okosabb mostani vezetöségünk a réginél, mert a cár annak idején azt sem tudta hány tehenünk van, mig a mostaniak tyúkjainkat is a legpontosabban nyilvántartják - szokták mondani egymásközt az oroszok. Ezzel a súlyos terheket birálják.
Nem igen láttunk eddig kimutatást, hogy a szovjet polgár átlagban mennyit adózik. És ha egy ilyen statisztikát össze is állitanának, bizonyára kimutatnák, hogy az egész világon nincsen olyan kedvezö adórendszer, mint itten. Végrehajtó sem kell, mint más országokban, azért mert adóhátralék nincsen, nem is lehet. Egyszerüen csak le kell vonni az adót a beszolgáltatott termésböl. Adóhivatal, pénzügyigazgatóság mind felesleges és költséges kapitalista berendezések, amelyek itt a nép érdekében el is töröltettek. A kolhoz területének egy jó részét összel meg tavasszal hatalmas traktorokkal szántják. Stalinec-nek hívják az ilyen traktort, amely nyersolajjal müködik és rendszerint nö a vezetöje. Magának a kolhoznak nincsen traktora. Törvény intézkedik, hogy nem is lehet. Ezért vannak traktor állomások, hogy szántásra onnan igényeljék. De nem is kell igényelni, mert ezt a kérdést is központilag intézik. Jönnek a traktorok maguktól is. Munkájukért aztán olyan összeget vonnak le a beszolgáltatott termésböl, hogy az az egész kolhoz dolgozóinak egy évi keresete alig haladja túl. A híres traktorállomások tehát, nemcsak a kolhozok nagy "elönyét" szolgálják, hanem egyuttal az állami kasszát is hathatóan duzzasztják. - A közgyülésen, ahol mindenki megmondhatja a véleményét és észrevételeit senki sem kifogásolja a szántási
díj nagyságát? - kérdezem öreg ismerösömtöl.
A tökés államok pénzügyi manipulációi, köztük a hitelügyletek itt a kolhozban sem ismeretlenek.
- Közel 20 éve vagyok itt, de soha még egyetlen egy kopek nem jött vissza és a jövöben sem fog visszajönni a számtalan sok kölcsönböl. A tagok nagy része, nem is tudja, hogy hányszor és mennyit adott ez a kolhoz már az államnak kölcsönképpen. Nem is nagyon érdekli, mert idövel úgyis áthelyezik máshová. A lakoság állandóan cserélödik és évek folyamán azt sem tudja, hogy merre és hány helyen dolgozott, nemhogy a különbözö kolhozokban adott kölcsönök összegét nyilván tartsa. Az összeget különben nem a személyek, hanem maga a kolhoz adja.
- Az emberek teljesen indokolatlan ide-oda helyezésének inditó oka többek közt ebben is rejlik - mondja szomorú hangon a becsületes józan eszü öreg mester, aki nemzetének tragédiáját mint megváltoztathatatlant magába roskadva szemléli. Soha senki sem tudja megmondani, hogy mennyit tesz ki az az összeg, amit a kolhoz beszolgáltatott termésbéböl azon a cimen vonnak le, hogy az elöirt termelési kötelezettségeknek (normájának) nem tett eleget. A többi tételekhez viszonyítva ez aránylag a legkisebb és állítólag a jobb eredményü kolhozok kapják jutalom címén. A leirtak alapján most érthetöbb, hogy a direktor elvtárs miért jön a beszolgáltatásról minden egyes alkalommal lapos táskával vissza. Nehéz is lenne ezt a mégis csak körülményes elszámolást oly hamar elkészíteni, hiszen ilyenkor a körzet összes kolhozai jóformán egyidöben szállítják le a termést és óriási forgalom van a raktáraknál. Hat kilométerre tölünk a folyómentén van egy ilyen raktár. Az utóbbi hetekben a vasárnapi "munkaszünetben" lejártunk a folyóhoz, ahol egy kórház részére, nagy farakományok vannak tutajok alakjában. Ezeket kell nekünk szétszedni, partrahúzni és ott felhalmozni. Nem messze a parttól áll egy nagy bekerített térség közepén a rozoga raktár épület, melynek mindene düledezik. A gabonát itt csak rövid ideig raktározzák. Aztán ismeretlen helyre szállítják. Mint egy felbolygatott hangyaboly olyan most az épület környéke. Az egylovas, úgynevezett panje kocsik csak úgy nyüzsögnek és kettesével haladnak be a léckeritéses kapun. Két civil puskás ör áll a gazdagon feldíszített kapuban, melynek tetején hatalmas fehér vászontábla van elhelyezve. A tábla két sarkán egy-egy vörös lobogó. Magán a táblán fekete cirill betükkel egy jelmondat. A lovak, kocsik és emberek ezen tömege szinte nyomasztó benyomást tesz. Egyetlen jól táplált lovat, vagy kocsist nem látni. Jól öltözött emberröl beszélni sem lehet. Valamennyien rongyokba vannak burkolva. Ezekröl irja a sajtó: "A kolhoz parasztok páratlan lelkesedéssel vesznek részt a beszolgáltatási versenyben.
XVII. Van a kolhozban egy raktárosnö és egy könyvelönö, vagy ahogy az oroszok nevezik ez utóbbit "Buchaltyer". A vezetön, a csöszön és a két nön kivül még egy pár - leginkább fiatal - kolhoztag a párt tagjai. A nagy tömeg, a 95 százalék párton kivüli. Jellegzetes alakja a kolhoznak a kövér raktárosnö. Tréfásan mindig "mázsásnak" hívjuk, mert 100 kilónál inkább több, mint kevesebb. Egy igazi házsártos némber, aki állandóan kiabál a szerencsétlen beosztottjaival. Olyan a hangja, mintha hordóból jönne. Erre a posztra megfelelöbbet elképzelni nem is lehet. Valamivel jobban, illetve nem olyan rongyosan öltözködik mint a többi. Piszkos ruháján a két kitüntetése - melyeket egy meggyözödéses párttaghoz illöen állandoan hord - groteszkül hat.
Leginkább idösebb asszonyok és fiatal leányok a beosztottjai a nagy zöldséges és burgonya veremben, akik jobban félnek töle mint a kolhozvezetötöl. Kötelességét olyan lelkiismeretesen teljesíti a közösség érdekében, hogy az alája beosztott egyéneket a legnagyobb terror alatt tartja. A "ki mint él úgy itél" elve alapján mindenkiben tolvajt lát. Bizalmatlansága egyenesen határtalan. A legalsó szovjet vezetönek igaz tipusa, amely embertelen magatartásával, alárendeltjeinek tiprásával, minden áron és minden eszközzel azon van, hogy a jobban fizetett posztjáról vissza ne csússzon a szürke tömegbe. Az ilyen egyének - a nacsalnikok - a rendszer támaszai. Két nagy bunker ura a vasta asszonyság. Az egyik, a nagyobbik a burgonya, a valamivel kisebb a káposzta, répa és sárgarépa részére. Tizenöt-húsz nagy és széles lépcsö vezet le a verembe, mely a világosságot a tetön elhelyezett ablakokon át kapja. Úgy néz ki egy ilyen verem, mint egy nagy, rönkfából készített táncterem a földbe sülyesztve, amelynek csak a teteje emelkedik ki a földböl. A tetöt tartó gerendákat vastag oszlopok erösítik, mert a tetön 30 centiméteres földréteg van. Ezen a rétegen van elhelyezve a kátránypapir. A verem belseje deszkákkal rekeszekre van osztva. Egy rekesz egy középnagyságú szobának felel meg s a termés ezekben van elhelyezve. Télen két kisebb kályhával fütenek, mert az igazi nagy hidegben a termény különben megfagyna. Becsületére váljék a ratkárósnönek az itteni példás rend. A laktanyában a gorombán szigorú örmesternek is dicséretére lehetne az itteni tisztaság. Reggelente ha a munkásnök levonulnak a terembe - mert romlandó terményt állandóan válogatni kell - a fönöknö azonnal bezárja utánuk az ajtót és odabent kezdödik a hangoskodás, amely egész napon át szünet nélkül tart. Ha valamelyiknek munkaközben ki kell jönni a veremböl, a raktárosnö elöbb alaposan átkutatja, végig tapogatja minden testrészét, ruhadarabját.
Délben és este aztán a kutatás még alaposabb. Szétterpesztett lábakkal, égnek tartott karokkal áll mindegyik nö a fönöknö elé, aki úgy megmotozza öket, hogy a szerencsétlenek csak úgy sivalkodnak. Az arany és gyámánt bányákban nem lehet különb motozás mint itt a répaveremben. Valahányszor látok egy ilyen motozást mindig röstelkedem. A nöi és emberi méltóság sárbatiprása ez. A zöldségvermek elött többször állnak idegen gépkocsik, akik elszállítják a termést. Ez a szállítás egész éven át folyik, mig a gabonanemüt egyszerre szállítják le. A katonaság, a kórházak, különbözö intézmények, gyári étkezdék és állami elárusító helyek (magazinok) szükséglet szerint viszik a kolhoz raktárából a zöldségféléket. Pénzzel itt sem kell sokat veszödni a könyvelö-pénztáros nönek, mert senki nem fizet. Nyugtával, illetve kiutaló jeggyel jönnek mind a vásárlók a központi kolhoz irodából. Ott kell fizetniök ahol az összeget a kolhoz javára irják. Ez a körzeti központ a mindneható legföbb hatóság, melynek határozatai ellen sehova felebbezni nem lehet. A központ vezetöje korlátlanúl rendelkezik a kolhozok népével, mint odahaza a gazda jószágával. A raktárosnö mindenkivel szemben bizalmatlan és senkit nem enged a mérleg közelébe. Minden burgonya, káposzta és egyéb szállítás állandó hangos veszekedések közben történik. A gépkocsik eltávozása elött mindég megkisérli a kisérö személyzet és a gépkocsivezetök megmotozását. Minden kocsi dulakodás és szitkozódás közben indul útjára. Pulykavörös mérgében a raktárosnö ilyenkor dühét szerencsétlen alárendeltjein csillapítja.
Rövidesen meg is kapja, mert "megérdemli".
XVIII. - Nem hiszem el, amit ti mondtok - szakítja félbe az egyik oroszul beszélö bajtársunkat a kolhoz fiú.
Ha mód és alkalom van rá, mindég közénk jönnek. Eltréfálkozunk velük és ezenkívül vonzza hozzánk a cigaretta-vég. Elsösorban ez húzza öket a hadifoglyokhoz. Ha öreink messze vannak tölünk mindig mesélünk nekik, ök pedig tátott szájjal hallgatnak. Igaz, hogy sokszor mi is nyitva felejtjük szánkat mikor ök mesélnek nekünk. - Nem hiszem, nem igaz - mondja a fiú, mikor azt mondjuk neki, hogy nálunk odahaza minden napszámos minden hét szombatján megkapja a bérét. Ez a kolhoz gyerekek számára hihetetlenül hangzik és több társát is odahívja a nagy jászol alá, hogy ök is hallgassák a mesét Európáról. Valamennyien csodálkoznak és hihetetlennek tartják a minden szombaton történö fizetést. Az otthoni mezögazdasági cselédek kommenciós bérrendszerét sem tudják felfogni. Csodaszámba megy náluk, ha azt mondjuk, hogy a mezögazdasági cselédember, a béres még akkor is megkapja a havi járandóságát, ha történetesen két hétig egyfolytában esik az esö és ö az állatok etetésén kivül más munkát nemigen végez. Mikor pedig azt mondjuk, hogy a termés eredményétöl függetlenül, tehát jégverés, szárazság, árviz és egyéb természeti csapások esetén is jár a kikötött bér; valamennyien kétkedve néznek ránk, vajon tréfát üzünk-e velük. Az ilyen beszélgetésekböl aztán igen sokat tudunk meg mi is. Megismerjük az itteni bérrendszert, amely egyedülálló az egész világon. A szocialista haladásnak megfelelöen az, a dolgozó nép érdekében az abszolút "igazság" alapján épül. A közös földön, közösen (kollektive) termelt javakból mindenki az általa elvégzett munka arányában részesül. Ez igy leirva nem is hangzik olyan rosszul. Azt az a r á n y t azonban igazságosan megtalálni nagy müvészet. "A szovjet mezögazdaagi bérek általános pontozási szabályai" cimü könyv a kötelezö irányvonal. Ebben a dzsungelben aztán benne van minden, ami egy kolhoz könyvelönek és vezetönek az igazság kereséséhez szüksége van. Az ebben lefektetett dogmák alapján történik a pontozás. Ebben van meghatározva melyik munkáért, mennyi pont egységet kell felszámítani. A kaszálás 3 pont; szántás, kapálás, répaszedés, szénahordás mind 2 pont; a tehenek legeltetése, a munka a répaveremben, a sárgarépe szedése 1-1 pont. A kovács 8 óra munkáért 2, az inasa pedig 0,9 pontot kap. A munkanapok különben mind 8 órára vonatkoznak amikor is az elöirt normát teljesíteni kell. Rendszerint ennyit is dolgoznak, de sürgösség esetén a munkaidöt meghoszabbítják és ennek megfelelöen a pontszám is növekszik. Csak a teljesen kitöltött 8 óra számítódik - ha közben esö esik a le nem dolgozott idöt a pontegységböl levonják. Ez maga hatalmas adminisztrációt kiván.
Az iroda elött egy táblán különben minden héten kifüggesztik a brigádok és azon belül az egyéni teljesítményi lajstromot. Ott mindenki elolvashatja, hogy elmult héten mennyi pontot szerzett. A kolhoz közgyülésén, - rendszerint november-december hónapban - mindenki megtudja, hogy mennyi volt a tiszta nyereség és hogy egy munkapontra milyen nagyságú összeg jut. Továbbá megtudja azt is, hogy az egész év folyamán felvett elöleg és a kereseti adó leszámítása után neki mennyi jut. A közgyülés utáni napokban mindig lógó orral jönnek-mennek a kolhoz tagjai. Mint mindenütt a világon itt is a többkeresetböl vonják le a több adót. Nemcsak a kolhoz mint olyan, hanem minden egyes személy külön is adóköteles. A pontok után könyörtelenül levonják az adót, tekintet nélkül arra ki a keresö, 13 éves vagy 70 éves polgár. Ilyenformán minden serdülö kolhozgyerek nemcsak dolgozó, hanem adófizetöje is a szocialista hazának. A kolhoz lakók életében az elöleg kiutalása külön fejezet. Az igazi, az eszményi párttagnak keresetével tulajdonképpen közgyüléstöl-közgyülésig kellene élnie. Ilyen azonban a valóságban nincsen. A közgyülésig rendszerint mindenki kimeríti a maga hitelkeretét. Vasárnap délelöttönként nagy a tolongás a kis faépület elött, melynek bejárata felett egy gyalulatlan deszkára fekete festékkel "Igazgatóság" van rápingálva. Itt adják ilyenkor - nem az elöleget - a kérvény kérdöivet. Ezt az ivet kell mindenkinek otthon kitölteni. Sok kérdésre kell ezen válaszolni. A sok mellékkérdés mellett vastagabban nyomtatott fökérdések a következök: Miért kell az elöleg, mennyi kell, mit és miért akar vásárolni. A benyújtott kérvényeket aztán a vezetö elnöklete alatt möködö bizottság birálja felül. Több heti várakozás után a kérvényezö megkapja a döntést. Ez vagy elutasító, vagy részben, ritkábban egészben igenlö. A kérvényezett összeget azonban egyelöre csak papiron kapja meg, mert a pénztár bizony renszerint pang az ürességtöl. Ha majd lesz rubel akkor újra összeül a bizottság és megint csak az "igazságnak" megfelelöen állapítja meg a sürgösségi sorrendet. Tehát nem olyan egyszerü dolog itten a már hónapokkal ezelött elvégzett munka után egy kis pénzt kapni. Ezért mondja nekünk a kolhoz serdülö férfi népe:
XIX. Van a kolhozunknak egy problémája még, amit eddig nem igen emlegettünk. Legalább is nem olyan formán, mint ahogy ezt a nagyhorderejü kérdés megkivánná. Ez különben a szovjetéletnek egy olyan különleges és nekünk teljesen érthetetlen velejárója, amely európai embernek hihetetlennek tünik. Ez pedig itt a kolhozban az úgynevezett áthelyezések kérdése. A többségben politikai okok miatt történö áthelyezések több fajtája is van. Az egyik, mikor az egész családot érinti a kényszer költözködés, a másik, mikor a családból csak egyvalaki - apa, anya, vagy valamelyik gyermek kényszerül idegenbe menni. Van aztán olyan is, hogy ahányan vannak annyifelé szórja öket a legdemokratikusabb demokrácia. Ezt a szétszórást viszont megint nem lehet leirni, azt látni kell, hogy az ember el is hihesse. Látni kell, ahogy én látom itten már hosszabb ideje. Vannak esetek, mikor maga az érintett sem tudja, hogy miért szakítják ki a családi körböl. Máskor viszont mindannyian tudják az inditó okot. Igy van ez most is. Három legényke - vagy inkább gyerek - örzi a tehéncsordát. Mint mindenütt itt is a kutya a hü örzötárs. Csordásnak lenni itt egy meglehetösen elökelö és bizalmi beosztás. A jószág itt nagyobb kincs mint másutt, mert egy tejelö tehén a jó élet kútforrása. A magánkézben levö egyetlen ilyen jószág már a kapitalizmus kezdeti stádiumát - kulák hajlamot - jelenti, de csakis közönséges halandónál. Természetes azonban a magántehén a vezetönél, a könyvelönönél, a csösznél és a kövér raktárosnönél. Söt még a körzeti traktorállomás vezetöjének tehene is itt legel a többi között. Igy talán érthetö, hogy a csorda örzöi csak válogatott és megbizható elemekböl alakulhatnak. És mégis .....
Egy nap vigyorgó arccal jön a távolabban fekvö legelö felöl a legkisebb tehénpásztor. Kint a legelön megellett egy tehén és ö most boldogan megy jelenteni az örvendetes eseményt a direktornak. Kocsin hozzák be a kis borjút, a tehén bögve jön a kocsi után. A újszülöttet nyilvántartásba veszik és ezzel az ügy le is zárul. Még mi is örülünk a helyes kis tarka borjúnak. Nem sejtjük minö kavarodást okoz még a kolhozban. Napokkal késöbb az élesszemü csösz az egyik juhászkutya szájában borjulábat fedez fel. A több mint gyilkosságszámba menö büntényt a legnagyobb eréllyel nyomozzák. Hamarjában meg is állapítják, hogy a tehén két borjat ellett, de a három gyerek az egyiket leölte. A rendörség a három tettest még aznap el is szállítja. A borjú börét az egyik gyerek szüleinek padlásán taláják meg. A börrel együtt a fiú nagyapját is elviszik - az apa elesett a háborúban. Az anya harmadnap következik két kisebb, egy körülbelül 8 és 6 éves gyerekkel. Nagy sirás-rivás közben hagyják ott a szegényes faházat. Hónuk alatt egy kis batyuval és a rajtuk levö rongyos ruházattal indulnak neki az útnak, ahonnan nincs többé visszatérés. A 20 és egynéhány éves leány még rövid ideig az elárvult házat örzi, majd neki is megjön a parancs a nagy menetre. Hosszú hónapok telnek, mire a szétszórtak egyikének levele érkezik a kolhozba ismerösökhöz. Érdeklödik szegény a többiek után. Várni kell mig amazok levelei is megérkeznek és igy lassan levél útján a jóindulatú közvetitö segítségével léphetnek egymással érintkezésbe. De csak levélben. Soha az életben nem látják egymást többé. Alig három hét telik el, hogy a csösz megtalálta a kutya szájában a borjulábat és az igazgatósági hirdetö táblán már ki van függesztve az itélet. Csak a fiúké. Kettö közülük 10-10 évi, a harmadik 12 évi "javító" munkatáborra lett itélve. A nagyapa, anya és testvérek itélete nincs kifüggesztve. Azon egyszerü oknál fogva, mert öket el sem itélték, "csak" áthelyezték öket sok ezer kilométerre egymástól és örökre.
XX. A könyvelö-pénztárosnö ugyancsak nagy szerepet játszik a kolhozunkban. Mikor nagy ritkán szemünk elé kerül nem is nagyon akarjuk elhinni, hogy ö is idetartozik. Annyira kiri az itteni többi nö közül. Igen sokat ad a külsöre, öltözködése egyenes nagyvárosi. Körme, ajka vörösre van mázolva és selyem harisnyát hord. Koromfekete göndör haja gondosan van ápolva. Kissé duzzadt az ajka, ez a fö hibája a ludtalpon kivül. Gyülölettel párosult undorral néz ránk és soha hadifogollyal szóba nem áll. Titokban azonban ö a legnagyobb stilü üzletkötö a polgári lakosság és a foglyok közt kialakult élénk kereskedelmi életben. A számtalan sok kutatás és elkobzás dacára még mindig akad hadifogoly, akinek van arany holmija, aki a legfantasztikusabb helyeken el tudta azt rejteni. Ezek az eldugott gyürük, aranyláncok jönnek most elö, hogy gazdáikat az éhhaláltól mentsék. Mig az állandóan köztünk lévö és minden mozdulatunkat árgus szemekkel figyelö öreinknek fogalmuk sincs az ékszerekröl, addig a bennünket messze elkerülö könyvelönö biztos érzékkel, finom orrával azt megszimatolja. Nagy üzletet lát benne, mely valóban az is volt. De nem ö jön közénk, hanem közvetítö útján dolgozik. Ügyesen, ravaszul nem az ö börét viszi vásárra, mert az ügy kipattanása Szibériát jelentene, de nem neki, csak a közvetitönek. Öneki "csak" a búsás haszon marad.
Határozottan jól járnak vele a foglyok, mert aranyholmit ugyan ki venne más a kolhozban? Nem kell ezeknek a koldusoknak ilyen luxuscikk. Igaz ugyan, hogy a könyvelönö sem magának veszi a drága holmit, ö is tovább adja. Ehhez viszont a kolhoz parasztok ügyefogyottak. Erre születni kell, úgy mint a könyvelönö, kinek vérében van az üzlet. Az öreg kovács azt mondja róla és én el is hiszem, hogy a kulisszák mögött tulajdonképpen ö az úr. Eddig már három kolhozvezetöt boxolt ki innen. És számtalan személy köszönheti neki az el- és áthelyezést a családtól való kiszakítást. Nagyan félnek töle és ezért nagyon gyülölik is. Nemcsak a munkapontokat, hanem a politikai elöadásokon való részvételt is ö jegyzi. A minden egyes emberröl vezetett kartotékokat is ö kezeli. Hogy mi van azokba beirva, aról az én barátom sem tud felvilágosítást adni. Kétségtelen azonban, hogy azok pontosan és a magasabb elöljárók izlése szerint vannak vezetve. Pozicióját különben nem tudná oly megbizhatóan oly hosszú évek óta tartani. Noha egy évvel ezelött úgy látszott, hogy a fák itt sem nönek az égig. Mindenki legnagyobb ámulatára ugyanis a jóképü szöke orosztipusú férjét áthelyezték a Fekete tenber egy kikötöjébe. Addig a kolhoztól 3 kilométerre lévö folyami kikötöben volt tisztviselö. Az elhelyezéssel már azt hitte a kolhoz jámbor népe, megszabadul az ellenszenves könyvelönötöl. Az ugyanis föhöz-fához szaladt, hogy férjét itt tarthassa, vagy ha nem, hát ö is megy, meg a 6 éves gyerek is vele mehessen. De minden hiába nem segített semmi és senki. A közösség, a kollektív érdek kivánta igy. A férj elölépett és szükség volt rá a Fekete tenger partján. Az asszonyt pedig nem lehetett itt a kolhozban nélkülözni. Az igazán vonalhü könyvelönönk példája is mutatja, hogy nemcsak a megbizhatatlan pártonkivüli egyéneket dobják szét minden indok nélkül. A fanatikus hívök családi életét is széttapossák, még pedig könyörtelenül. Hogy miért? - Talán a családi fészek melege nyárspolgárrá süllyeszti a harcos dolgozót?! Ebben a materialista életben a szív, a lélek és a szeretet nem játszik szerepet. Ezért ezekkel a tényezökkel nem is számol a világot megváltó tan. Mint egy igazi párttaghoz illö, annak idején nem is lehetett látni a könyvelönön, hogy "özvegy" lett. Hogy lelkében volt-e vihar azt ugyan senki nem tudja, csak tény, hogy kötelességét azóta is pontosan teljesíti. Bizonyára megedzödött, hiszen a különélésnek számtalan példáját látja itt a kolhozban. Söt mi több ezeknek szép számát éppen ö mozdította elö, amit a közösség érdekével indokolt. Ha egyáltalán az ilyen csekélységeket valahol indokolni kell.
XXI. Az innen elköltözöket csak a legritkább esetben viszik kocsival. Különben nem is lehet azt költözködésnek nevezni, hiszen valamennyi eltávozó gyalog megy batyuval a hátán. Az illetö vagy "gazdag" és nagy zsákot visz, vagy pedig szegény mikor a "vagyon" a hóna alatt elfér. Szekérrel való költözködés mint odahaza is szokott lenni, itt nincsen. Hogyan létezik hát ilyesmi, hiszen a legprimitivebb élethez is kell asztal, szék, kályha - ágy már luxuscikk - és ezeket a dolgokat miért nem viszik magukkal? Mi is feltettük ezeket a kérdéseket annak idején mikor még fogoly újoncok voltunk. Idök folyamán azonban mint mindenre úgy erre is rájövünk.
Mint sok minden úgy ez is nagyszerüen van megoldva. A világgá kürtölt "egyenlöség" elve alapján itt ugyanis foglalkozási ág, állás, beosztás, rang stb. szerint vannak rangsorolva a szovjet emberek lakásai. Nem tudom, hogy a mi kolhoz parasztjaink hányadik lakosztályba sorolnak, csak azt tudom, amit látok, hogy lakásaik sivárak, kopottak és igen szegények. Egy ilyen lakás az elképzelhetetlen proletár nyomor igazi kifejezöje. A keleti rendetlenség itt párosul a kiáltó szegénységgel. Nekünk hadifoglyoknak még érthetö az itteni életnivó - hiszen mi is lecsúsztunk a primitiv ösnépek nivójára és innen szemlélve az életet bizony sok minden érthetö. Ha azonban össze akarjuk hasonlítani az európai földmíves ember lakását az itteniekkel, egyszerüen nem találunk szavakat. Sokszor fordultunk meg itt a lakásokban. Egy ilyen látogatás örök élmény marad az emberben. Itt a mi kolhozunkban és környékünkön is meglehetösen sok üres ház van. Egyszerüen nem lakja senki, pedig ajtók, ablakok még mind épek. Egy családnak ilyenformán egy teljes ház áll rendelkezésére. A házak mind fából készültek, de valamennyien még a cárok idejében. Két-három helységböl állanak. Van olyan nagyobb család is, amely az összes helységet lakja, de a legtöbben csak egyben tartózkodnak. Egy olyan kolhoz-paraszt szobának a berendezése: kályha, szék vagy pad és asztal. Ez a butorzat, ennél inkább kevesebb, mint több szokott lenni. A kályha rendszerint kemence, de nem ritka a vaskályha sem. A szék, pad és asztal egyszerü paraszt kézimunkája. Pár kisebb-nagyobb edény - közte minden házban az elmaradhatatlan amerikai felirású konzervdobozok - egy-két faláda ez aztán már minden.
A szekrényt egy pár falba vert rozsdás szög helyettesíti. Az egész faluban három szekrény van, ebböl kettö a könyvelönöé. Ágy már valamivel több található, de azért még ez is ritka jelenség itten. A kemencék mind úgy épültek, hogy a tetején egy pár személy elfekhet. Rendszerint azon is alszanak. A szobák alacsonyak, ezért a kemence tetején felülni nem lehet és kúszni kell rajta. A függöny nélküli kicsi ablakok mind rögzítve vannak és csak az egyik felsö sarkuk nyitható. Egyes házakban még megvan a szentképekkel, ikonokkkal kirakott sarok. Az egyik szegény egyedül álló öreg asszony, amely itt lakik a legszélsö házban mindig megköveteleli tölünk ahányszor belépünk hozzá, hogy a szentképes sarok elött keresztet vessünk és térdet hajtsunk. Mi persze kivánságának mindig eleget teszünk. Van olyan szoba is, amelyikben két-három szovjet nagyság keretnélküli képe adja a díszt. Ezek leginkább az újságból vannak kivágva. Megfordultunk olyan helyen is, ahol tüz és viz egy edényben van: a szent ikonok közt áll valamelyik szovjet vezetö képe, úgy mint annakidején a cároké. A legtöbb lakásban még nyáron sem szellöztetnek, ezért ha oda belépünk a nehéz levegö valósággal orrba vág. A poloska pedig nem ritka vendég erre, a tetüröl nem is beszélve. Ez vele jár a kolhoz lakással mint odahaza a gazdasággal a baromfi. A szegénységen kivül még két okból kifolyólag nincs valamire való bútor. Elöször mert a család felett állandóan ott lóg a széttelepítés, szétszakítás szörnyü lehetösége. Másodszor van egy szovjet törvény, melyszerint minden lakás butorzattal jár mindenkinek. Ennek alapján magánbútor joformán nincsen. Legalább is közönséges szovjet halandóknak nincsen. Ezért olyan nagyon szomorúak és vigasztalanok itt a lakások, a sürü költözködés azonban annál könnyebben megy.
XXII. Öreink engedélyével munkaközben egyikünk mindig összeszedi a kulacsokat és a közeli házba megy vizért. Itt egy özvegy lakik két gyerekével. Férje a háborúban esett el. Különben is a kolhozunkban a háborúnak feltünöen sok áldozata van. Dacára ennek a szomorú ténynek, valamint a minden elképzelhetö eszközzel szított "fasiszta" ellenes propagandának, az itteni lakosság körében semmi nyoma az ellenünk táplált gyülöletböl. Jó lelküek, szelidek, jámborak mind, egész kis kivételtöl eltekintve. Nem ellenségként kezelnek bennünket. Igy van ez az özveggyel, akinek gémes kútjából vizet hozunk. Nem tudjuk megállapítani, hogy milyen idös, lehet 25, de lehet 45 éves is. Nagy ritkán, mikor jobban felöltözködik fiatalabbnak nézzük, máskor pedig többszörös nagyanyónak tünik. Nekünk végeredményben mindegy, hogy ö hány éves, számunkra lényeges, hogy jó lelkü és becsületes, mert igazán az.
Sokat fordulnak meg a foglyok a kitöredezett keritésü udvaron - az asszony ugyanis egyike a legfontosabb lánckereskedöknek. Mindent vesz amit cak hoznak hozzá a foglyok. Egy igen különös kereseti forrása van és ezen a téren specializálta magát. Az aránylag jó cipönket odaadjuk neki, ö egy pár rongyossal és rubellel fizet. Vagy mi ott hagyjuk cipönket kis cédulára nevünket irjuk és ö egészen rongyosat ad. Ezzel a rossz lábbelivel megyünk be a táborba, ahol a cipészmühelyben hivatalból ingyen kijavítják. Az asszonynak jó javítási díjat számítunk fel, tiszta üzlet. A cipészmühely vezetöje is benne van a játékban, hiszen feltünö, ha minden héten cipöt javíttatunk. A mühely vezetö is keres, mi is keresünk és az asszony is jól jár. Persze óvatosan és nagy körültekintéssel lehet csak ezt a bonyolult müveletet végrehajtani. Ha erre rájönnének az asszonynak vége lenne. Mis is kapnánk 10-15 évet. De kénytelenek vagyunk erre, az éhség hajt. A miénkénél semmivel sem jobb a hadiözvegy helyzete. Öt is a súlyos kényszer sodorja a veszedelmes játékba. Két apró gyermeke miatt nem lehet aktiv kolhoz tag, csak alkalmi munkákon vesz részt. Azonban mégis azon ritka személyek közé tartozik, akinek tehene van - magán tehene. Úgy ragaszkodik a sovány jószághoz, mint gyerekeihez, pedig nagy haszna nem-igen van belöle. Éppen a tehén miatt nem kap özvegyi segélyt, illetve csak nagyon keveset. A tehén miatt a két gyerekkel havi 2 rubelt kap. Ebböl kellene megélni, mikor egy kiló kenyér most - 1946-ot irunk - 24 rubel. Egy kilo cukor 130 rubel, egy kilo vaj 600 rubel. A tehén birtoklása miatt nem kap "magasabb" járulékot az özvegy. Ö azt állítja, hogy néki többet ér a tehén mint a teljes járuléknak többszöröse. Igy legalább tejet isznak a gyerekek, igaz hogy kenyér nincs hozzá, de a járulékból egyikre sem telne. Nehéz küszködéssel jár a magán tehén eltartása. Majdnem áthidalhatatlan akadályokat kell leküzdeni. Tavasztól késö öszig az utak menti árkok partján csak ellegelget még a szegény jószág. Télen át azonban ö is úgy jár, mint a foglyok - az éhhalállal küszködik. Olyankor persze tejröl szó sem lehet. Csak a legeltetés idöszakában tejel. A téli szükös szénamennyiséget fél-zsákonként hordja és szárítgatja udvarán nyáron az asszony.
A háromtagú család most miböl él mégis? A hadifoglyokból. A körülményes abrakoláson túl van még egy nehezebb probléma is, ez pedig a tej beszolgáltatás. Tekintet nélkül a család tagjainak számára egy bizonyos mennyiségü tejet minden magán tehén után be kell szolgáltatni. Ez a beszolgáltatási kötelezettség tehát a kolhoz tehénre nem vonatkozik, csak a "kulák" tehénre. Szegény ember tehene a kecske - szokás mondani és itt valóban igy is van, mert majdnem minden házban megvan a tehént pótló kecske. A kolhoz lakóinak élelmezése szempontjából ez szinte döntö jelentöségü. Nemcsak a gyerekek tápláékát képezi a kecsketej, hanem a kolhoz lakosság felnött tagjainak élelmezésében is fontos szerepet játszik. Valamilyen adóval ugyan a kecskét is terhelik, de ez meg sem közelíti a tehénnel járó terheket. Bizonyos rendelet intézkedik ugyan, hogy családtagokhoz arányítva hány kecske birtokolható. A vonal itt is megvan szabva és egy nyáj egy kézben nem lehet. Az itteni közös nyájat egy öreg ember és egy kis fiú hajtja ki reggelente, a tehenek által már lelegelt rét a legelöjük. Ez a kolhoz ajándéka a lakói számára. Az öreg pásztort és kis bojtárját azonban már a kecske tulajdonosok közösen fizetik. A kecske tehát az a jószág, amely - korlátozásokkal ugyan - magántulajdonban lehet. Ennél aztán sokkal bonyolultabb a baromfi tartása.
XXIII. A deszkából öszetákolt kecskeólak mindenütt ott diszlenek a gondozatlan faházikók oldalán. Oda tartoznak és velejárói a kolhoz paraszti életnek. De nem úgy a baromfi ólak. Ezek aztán teljes egészében hiányoznak, mert baromfi nincsen. A végeláthatatlan mezökön és réteken pedig minden nehézség nélkül nagy tömegü aprójószágot lehetne nevelni. Nem is beszélve a lassan hömpölygö folyókról, vagy nagykiterejedésü tavakról, amelyek szinte kiáltanak liba és kacsa után. De nincs itt semmi, még vadkacsa sincsen. - Valamikor régen itt a falunkban nagyon sok szárnyas volt, annyi mint most talán a fél országban sincsen -
monja egy alkalommal a kovács - az urak pedig akkoriban vadkacsázatak. A lelött vadból az "elnyomott
parasztoknak" egy-egy vadászat alkalmával is több jutott, mint a "felszabadítástól" napjainkig.
XXIV. Egy amerikai gyártmányú tehergépkocsin új ásókért és kapákért kell mennünk. Három hadifogoly, az örünk és a gépkocsivezetö indul a nagy útra. Raktárunk elöl van az indulás, ahonnan a két orosz még gyorsan egy zsák sót lop - a raktáros tudtával. Szép napsütéses idöben gyorsan haladunk a poros országúton, kellemes dombos vidéken visz az utunk és örülünk a szép kirándulásnak melyben nagy szerencse révén most részünk van. Egymásután elözzük az egyfogatú kocsikat és nyeljük a szembejövö gépkocsik porát. Különös dolgokra leszünk figyelmesek. A gyalogjárók ugynis egymásután kar feltartással megállítják a gépkocsikat. Mi is sürün állunk meg és utasokat veszünk fel. Már annyian vagyunk, hogy egyrésze már csak állni tud és még mindig újab és újabb embereket vesz fel a vezetönönk. Nem is hinném, ha magam nem látnám az itteni szép egymáson segítést. Csak nem a szovjet nevelés teszi mindezt? Bajtársaim meg magam is a vezetönönk jó szívével magyarázzuk az egészet. Késöbb újabb kételyeink támadnak, hiszen a gyalogjárók már messziröl tartják fel karjaikat, ök nem is láthatják, hogy a kormánykeréknél a jó Olga ül. Gyanunk csak erösödik, mikor nem messze tölünk egy szembejövö gépkocsit állit le egy ember. Tehát nemcsak a mi kocsink viszi az utasokat. Mégis tisztességes és jó emberek ezek a sofförök és szép nevelésben volt részük. Igazán szép tölük ez a nemes cselekedet.
Most menet közben kinyilik a vezetöfülke ajtaja, örünk jön ki rajta és a mi segítségünkkel hátramászik hozzánk a kocsira. Az elöl álló oroszok mind önkéntelenül a zsebükbe nyúlnak. Pénzt vesznek elö és fizetnek. A katona pedig szabályszerüen kalauz szerepet vesz fel, átveszi az összegyürt papir rubeleket és mindegyik utastól útja végcélját kérdezi. Egyesekkel egész hangos szóváltásba keveredik, akik aztán ismét zsebbe nyúlnak és ráfizetnek a menetjegyre. Van olyan is, aki természetben fizet, hagymát ad, ennél is többet kér a "kalauz" az eredeti felajánlott csomagnál és itt is nagy vita kerekedik. A kocsi végén egy öreg szakálas törödött emer úgy látszik kevés utiköltséggel rendelkezik, mert a vita nagyon éles. A katona durván rángatja ide-oda az öreg embert és évül is oda fajul a helyzet, hogy a gépkocsit megállítja és a szerencsétlent leparancsolja. Hangosan szítkolodzik az öreg miközben lemászik, de a katona hangja túlharsogja. A jó Olgánk meg sem várja mit az öreg földet ér és máris elindul, örünk pedig lök egyet a szerencsétlenen, mire az a földre bukik. Erre egy kis 7-8 éves gyerek a kocsiban elkezd sikoltani de ugyancsak le akar mászni, mert az öregemberhez tartozik. A katona most a gyerektöl is pénzt követel, - különben nem állunk meg - mondja neki tréfásan. Ennyi aljasság láttára már a többi utas is felhorkan. A katona durván leinti öket, majd mégiscsak leállítja a gépkocsit. A gyerek pedig gyorsan leszáll és bevárja az úton felénk baktató öreg embert.
És mi az út elején naivan azt hittük, mikor felvették az utasokat, hogy valami szépet látunk, hogy mégis létezik itt felebaráti szeretet és megértés. Csalódtunk, de saját magunkban, hogy számtalan eset és élmény után még mindig szépet és nemeset is feltételezünk itt, ahol az emberböl kiölték a lelket... Több kolhozban megállunk és sót árusítunk. Úgy látszik ez itt igen keresett áru, mert úgy viszik mint a cukrot. Persze nem mérleggel és zacskóba mérjük, hanem tenyérrel, fejkendökbe és egyéb piszkos rongyokba. - Davaj, davaj, - gyorsan, gyorsan - hajt bennünket állandóan az örünk, miközben idegesen figyel jobbra-balra. Sietve kell itt menni mindennek, a vevök is izgatottan kapkodnak és szinte futva hagyják el a sós zsákunkat, rejtegetve árujukat. Tudják, hogy tiltott dolgot cselekszenek. Tisztában vannak vele, hogy lopott sót vesznek és hogy rajta kapás esetén nagyon rosszúl járnak. És mégis mindenütt ahol csak megállunk csak egyvalakinek kell sót kinálni, utána már sürün jönnek a vevök. Száz és egynéhány kilométert teszünk meg a kolhozok között, mindenütt ugyanaz a kép fogad bennünket - és szárnyas jószágot nem látunk, két nagy hattyúnyakú szürke libán kivül. Ezt a két ludat oda és visszajövet is láttuk, de semmi többet. Rá is jöttünk a dolog nyitjára, hogy miért nincs semerre baromfi. A szovjet hatóságok pontos nyilvántartást vezetnek minden egyes tojóról és a tojás beszolgáltatást a legnagyobb szigorral ellenörzik. A lakosságnak igen sok kellemetlensége származik ebböl. Az amúgy is nehéz és gondterhes életet még csak keserítette a baromfival járó hatósági eljárás. Az élet megkönnyítése kivánta a kolhoz lakosságától a baromfi kipusztítását.
XXV. A kolhozról szóló ismertetéseim lassan a végükhöz érnek. Leirtam nagyjából mindent, ami az évek távlatából még emlékezetemben maradt. Annak idején mikor az általam leirt események lejátszódtak nem gondoltam arra, hogy valaha abba a helyzetbe jutok, hogy azokat papirra vessem. Egész beszámolóm - bár kissé hosszúra nyúlt - mégiscsak dióhéjban mutatja be az orosz megzögazdasági lakosság életét. Irásaimmal nem titkot árultam el, hiszen nagy tömegü tanum van, akik ugyancsak saját szemeikkel látták a kolhozok életét. A sok keservet és kint elfeledve, vagy legalább is magamba fojtva irtam meg beszámolóimat. Úgy érzem, hogy tárgyilagos tudtam maradni elejétöl a befejezéséig. A körülöttem történteket és látottakat úgy próbáltam leirni, ahogy azok valóban lejátszódtak.
Talán milliók látták a szovjet nép nyomorát.... És mégis miként lehet az, hogy a most hozzánk eljutó hazai lapokban a kolhozok életéröl ilyesmiket olvashatunk: ... A kolhozok felszabadították a parasztság életét, a szovjet parasztság életszinvonalát olyan magasra emelték, amely napról-napra közelebb hozza a falut a városhoz.... A mezögazdasági termelésben elért hatalmas eredmények a kolhoz parasztság egyre növekvö életszinvonalát eredményezik... Igen sok kolhoz paraszt saját autóval rendelkezik.... stb. Most aztán mi az igazság?
Az eddigi elbeszélések idöpontja 1946, szinehelye pedig Észak-Oroszország vologdai körzete volt. Most pedig egy évvel vissza és 600 kilométerre délebbre megyünk egyenesen Moszkvába.
XXVI. A szovjet föváros egyik fogolytgáborában 1945-ben több mint fél esztendöt töltöttem. Ez a hely a fogság elején a külvilágtól légmentesen el volt zárva. Nem tudtunk jóformán semmit a város és lakossága életéröl. Idö múltával azonban a szigorú örzési rendszabályok enyhültek. A kimenö tilalmat feloldották. A "kimenöt" persze nem úgy kell elképzelni, mint otthon a laktanyákból, hanem kizárólag géppisztolyos örökkel és kutyákkal körülvéve és csakis munkára, nem pedig sétára.
Egy alkalommal - egy napsütéses öszi napon - közülünk hatot a konyha melletti raktárba hív a ruszin raktáros. Nemsokára két tehergépkocsi jön és ezekkel káposztáért megyünk egy kolhozba. Eddig nem sokat hallottam a kolhozról és igy nem is nagyon érdekelt. Van azonban köztünk egy mezögazda, aki az egész úton elöre találgatja, vajon mit fogunk látni, úgy hogy mire megérkeztünk az én érdeklödésemet is felkeltette. 50-60 kilométert teszünk meg, elöször Moszkván, majd az elövárosokon, késöbb pedig kisebb falvakon át mig végre célhoz érünk. Táborunkba eddig beszivárgott hírek csak szegénységröl, nyomorról és piszokról szólottak, nekem pedig itt az ellenkezöjéröl kell meggyözödnöm. Az elsö kolhoz látása határozottan meglepett. Egy jó karban tartott köves útra kanyarodtunk, amely a kolhoz központja felé vezet. Az út mentén ápolt nyirfasor. Jobbra tölünk egy már leszántott tábla, balra pedig burgonya, majd káposzta következik. Éppen káposzta szedés van. A nökböl és fiatal gyerekekböl álló munkacsoport nem messze van az úttól. Most következik az elsö meglepetés. A dolgozó oroszok mikor közelükbe érünk, valamennyien megfordulnak és mosolygó barátságos arccal szívélyes integetéssel üdvözölnek. Kendöt, de leginkább zsebkendöt lobogtatnak felénk. Annyi orosz egy csomóban, amelyiknek mind zsebkendöje van az bizony feltünést keltö.
Hamar elérjük a lakóházakat, ahol újabb meglepetés fogad bennünket. Az az érzésünk, hogy egy villanegyedbe jutottunk, szinte jól esik látni a gondozott, csinos kis házakat. Sok olyan is van, amelynek balkonján különféle virág diszlik. Szép sima kockás kövekkel kirakott járda. Mindegyik ház elött terjedelmes és gondozott virágkert. A házak mögött kis gazdasági éplületek és azokon túl veteményes kertek gyümölcsfákkal. Minden ház és kert is külön be van keritve. A központban a fötéren aztán már egyenesen fürdöhelyen érezzük magunkat. Egy márványból készített szökökút, négy sarkán négy természetes nagyságú szobor. Ezekre már nem futotta a márvány, gipszböl készültek, mint az a sok-sok hasonló minden valamire való szovjet város terén. A fötéren több nagyobb épület diszlik. Az igazgatóság, a klub (kultúrház), az emeletes iskola, a napközi otthon. Gépkocsink az igazgatósági épület elött áll meg. Az egyik örünk leugrik és eltünik az árkádos vörös csillaggal diszített bejárat mögött. Mi pedig ámulunk és bámulunk. - Ha igy néz ki minden kolhoz, akkor nagyon-nagyot alkottak - mondja egyikünk. A napközi otthon apró gyermekei ott hancuroznak a tágas és mindennel felszerelt játszótéren. Mintha skatulyából húzták volna ki valamennyit úgy néznek ki, gondozottak és ápoltak.
XXVII. A klubház tetején egy hatalmas antenna, amely a közeli moszkvai adó müsorát fogja és innen az egyes házakba szerelt hangszórókba továbbítja. Egy nagy hangerösségü, galambdúcszerü hangszóró pedig a klub erkélyéröl sugározza a müsort megszakítás nélkül. Mióta itt állunk állandóan kellemes könnyü zenét hallunk, de az ámulattól élvezni sem tudjuk, annyira leköt bennünket a szemünk elé táruló látvány. A köralakú fötérbe négy utca torkollik. A középületeken kivül minden lakóház is a legszebb itt a téren. Még magában Moszkvában sem láttunk ennyi egymás mellett álló kifogástalan épületet, még a belvárosban sem. Csajnája - teaház - van kiirva az egyik szép földszintes ház nagy üvegkirakata fölé. A nap bevilágit a teaház (vendéglö) belsejébe. Egy termet látunk, melynek közepén nagy zöld posztós billiárd áll. Körülötte pedig fehér teritös asztalok virágokkal diszítve. Csak a kifogástalanúl öltözött kiszolgáló személyzet tartózkodik a vendéglöben - hiszen most munkaidö van. Már jön az örünk és gépkocsink gyors iramban halad az igazgatósági épület mellett elhúzódó úton a raktár épületek felé. Rövid ideig még lakóházak mentén haladunk, aztán egy sportpálya, majd a raktár épületek következnek. Amit csak meglátunk az mind kiállitásba illö állapotban van. Mintagazdaság a legszebb épületekkel a legjobb felszereléssel. Az istállók messze vannak tölünk, de innét is látni, hogy példás rend uralkodik ott a fehérre meszelt falak közt. Az egyik épület mögött nagy kiterjedésü akol húzódik, amelyben igen sok csikó hancurozik. Messziröl is látni az állatokon, hogy nemcsak szénán élnek. Az istálló épületeken túl a messzeségben egy hatalmas tehéncsorda legel. Gépkocsink egy félig földbe épített káposztaraktár elött áll meg. Valamennyien leszállunk, mert egy nagy hidmérlegen lemérik kocsinkat, majd következik a mi munkánk. Ketten kapunk egy nagy kosarat és azzal hordjuk a káposztát a raktárból a gépkocsira. A raktár belseje is szép, tágas és tiszta. Négy ilyen raktár épület sorakozik egymás mellett, a melletünk lévöbe gépkocsikkal hordják a káposztát a földekröl. Úgy látszik ebben a kolhozban mi vagyunk az elsö hadifoglyok, mert nagy érdeklödéssel vesznek körül. A fiatal nézöink majdnem kivétel nélkül gúnnyal vegyített haraggal tekintenek ránk. Szinte kellemetlenül érezzük magunkat. Ha most nem lennének öreink, ezek itt bizony meg is támadnának. Már egy egész tömeg van körülöttünk, mikor az öreg, de erélyes raktárnok öreinkkel együtt szétzavarja a kellemetlen társaságot. Már többször jártunk a városban, és ott a nagy tömeg közömbös volt velünk szemben, csak ritkán találkoztunk ellenséges érzülettel, ezért az itteni fiatalság viselkedése meglepetés számunkra. Örülünk, hogy már nincsenek a közelünkben. Kisebb gyerekek szivárognak ismét vissza. Ezek még nem tudnak gyülölködni és csak tátott szájjal bámulnak bennünket. A merészebbek egész közel jönnek hozzánk.
Ismét egy meglepetés következik. Az egyik vézna gyerek káposztát kér és többszöri könyörgés után társam egy kis fejet nyom a gyerek kezébe. Az elkapja és mint a szélvész úgy elrohan vele. Ezt látva a többiek szintén közelebb jönnek és ök is káposztát kérnek. Ha az öreg raktáros nem veszi észre, oda nyújtunk nekik egy-egy káposzta fejet. Ök aztán nagy örömmel haza rohannak vele. Nem gyöznénk az adakozást, mert minduntalan visszajönnek és újra könyörögnek, valósággal koldulnak. A mintaszerüen berendezett kolhozban, ahol külsöleg minden a legnagyobb rendben van, ahová bizonyára a külföldi vendégeket is viszik - a szökökút, a szép házak és szobroktól alig fél kilométerre a gyerekek már koldulnak. Csak egy fél délutánt töltöttünk itten, de elég idö arra, hogy meglássuk a dolgok velejét. Egy nagy színházban vagyunk, de a szép diszletek mögé is sikerül bekukkantanunk és látjuk a szinfalak mögötti sivárságot. Érzésünk csak erösödik, mert midön visszafelé megyünk a káposztaszedö brigád elöbb még mosolygós és barátságosan integetö tagjai már öklüket rázzák és köveket hajítanak felénk. A szinház statisztái közben megtudták, hogy mi nem számítunk a nézöközönség közé, ezért kitört belölük a kollektív nevelés. - - - - - - - - - - Igy jártunk mi 1945 év öszén egy minta kolhozban, amelyröl egy külföldi "vendég" minden bizonnyal a legjobbat és legszebbet tudná csak irni és eredeti fényképekkel igazolná állításait. Öt év tapasztalatai alapján azonban tárgyilagosan meg lehet - és kell is - állapítani, hogy a szovjet kolhozok a mezögazdasági lakosság számara csak elnyomást, jobbágyságot és leirhatatlan szegénységet jelentenek. Európai ember számára elképzelhetetlen nyomorba taszítva él a szovjet mezögazdasági lakosság. Ezt a válságnak már nem is nevezhetö beteg állapotot csak az orosz föld mérhetetlen kincsei, valamint a kegyetlen elnyomás tudja csak fenntartani. A kelet és nyugat közötti esetleges összecsapás esetén a kommunizmus legyözése után a nyertes elsösorban az orosz nép lenne - mert ö nyerné a legtöbbet. (Vége.) Cs.A. -.-.-.-
A honlapomon ugyanettöl a szerzötöl a "Kitörés 1945" valamint "Hadifogságba" (A budai hegyektöl Foksani-ig) címszó alatt már megjelent két sorozat.Az "Élet a kolhozban" (szovjet fogolytáborban) folytatása az említett két irásnak. |
vissza ennek a lapnap az elejére
vissza a fölapra